James és Lily Potter háza

~Lily & Harry & Piton~

Jó érzés volt újra normális életet élni. Végre akkor mehettem ki a kertbe, amikor csak szerettem volna és nem kellett titokban információkat szereznem arról, hogy a fiam tökéletes egészségnek örvend-e. S nem kellett attól sem rettegnem, hogy Voldemort bármikor a családom, a szeretteim életére törhet, hiszen végre nincs többé... hála az én erős fiamnak, Harrynek. Amikor lementem a konyhába, hogy valami reggeli után nézzek, megtaláltam a Lily által hagyott üzenetet, miszerint vásárolni ment. Egy ideje folyamatosan elmegy, mielőtt felkelnék... folytonosan vásárolni és mindig olyan sokáig el van. Mindig is megbíztam a feleségemben, elvégre sosem adott okot rá, hogy kételkedjek benne, de mintha valami megváltozott volna. Már semmi sem olyan mint akkor régen, amikor Harry megszületett. Lily őszinte mosolya az utóbbi időben mintha megszűnt volna létezni. Odalépve az ablakhoz kinéztem a kertre, onnan pedig az utcára és akkor megláttam kedvesemet, kosárral a karján. Valamit keresett benne, vagy inkább tétovázott? Végig figyeltem, ahogy végig sétált a kertben, majd eltűnt a szemem elől, de csak néhány perc erejéig, hisz után ismételten felbukkant a konyhaajtóban. Észre sem véve, hogy odabent vagyok, odabotorkált a konyhapulthoz és rátámaszkodott. A hang, amely elhagyta az ajkait, pedig mintha nem is az ő szájából hangzott volna el. Mintha nem is az én Lilym állt volna közös otthonunk konyhájában.
- Lily rosszul vagy? - léptem oda hozzá azonnal átkarolva derekát, s leültettem az egyik konyhaszékre. Majd a pulton sorakozó poharak közül elvéve az egyiket narancslevet töltöttem bele és odatettem kevesem elé az asztalra. Azonban a tekintetét látva nem tudtam megakadályozni, hogy a szavak elhagyják a számat.
- Mi történt velünk Lily? Mi változott meg? - pillantottam fel rá meggyötört tekintettel, hiszen csak a vak férfi nem érzi meg az imádott kedvesében végbemenő változásokat, viharokat.

- Harry & James & Per -

* Az udvaron állva azon tűnődtem, talán nem is kéne bemennem. Állhatnék még oda kint egy darabig, csak addig amíg az ébredező ház első hangjait meghallom. Csak az első felgyulladó villanyig, csak a víz csobogás egyértelmű hangjáig ... csak tartóztathassam még a másodpercet, mikor életem eddigi része romokba dől!
Remegő kézzel kotorásztam a kosaramban, hátha találok egy zsebkendőt vagy valamit, amivel bíbelődve tovább nyújthattam volna a kint töltött perceket. A Nap már előbukott a keleti égbolton; aranyló fénye már kiáradt a vidékre, erre a kis angol falucskára, ami valószínűleg holnap már valószínűleg attól lesz hangos, hogy Lily Evans Potter, született Lily Rose Evans, megcsalta a férjét gyermekkori barátjával, talán szerelmével, talán a bájitaltan tanárral, talán a Mardekár-házvezetőjével ...
Ahogy én Rita Vitrolt ismerem az ügynek záros határidőn belül hatalmas, kellemetlen sajtóvisszhangja lesz, ami aztán addig fog dagadni, nőni, terebélyesedni, míg odáig nem lyukadunk ki, hogy Harry valójában Perselustól van! Na igen, ez a másik. A sajtó. Harrynek már így is épp eleget kellett szenvednie, nem volt szép tőlem, hogy csak tetéztem a kínjait. Mikor minden helyre állni látszott! Lehetett volna egy boldog családunk ... de nem, már sosem lesz, mert meggondolatlan, önző, gyáva és érzéketlen voltam!
Ez a leírás akár Őrá is illene, akit nem nevezünk nevén ... na jó, Voldemortra. Mióta eltűnt már kimondom a nevét egy ideje, de ezúttal úgy éreztem, hogy a problémák a tető fokára hágnak és nem kellene még magamra haragítanom a Sorsot is. Bár, biztos voltam benne, hogy a Sötét Nagyúr nincs többé, hála Harrynek, mégsem szabadulhattam a gondolattól, miszerint itt még koránt sincs vége. Vagy ez az egész csak azért lehetséges, mert félek. Őrjítően. Rettegek attól, ami oda bent vár.
Mert mi vár a ház falai mögött? Húsz év porig rombolása önkézzel, önszívem egy része ellen ...
Remegő lábakkal átvágtam a kis előkerten, majd mikor kezem már a kilincsen pihent ismét mély levegőt vettem. Nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, amit tenni készültem, de ettől függetlenül tudtam, nincs más választásom. Azt hiszem, sosem volt ...
Finoman lenyomtam a kilincset és benyitottam.
A világosság, ami az elmúlt órákban oda kintről elöntötte a házat, meglepett. Mintha az időjárás nem érezte volna át a mondanivalóm súlyát. Úgy éreztem, ha nem ülök le, menten eldobom magam, ezért gyorsan a konyha pulthoz botorkáltam és arra támaszkodva nyögtem ki az első értelmes szavamat. *
- Jó reggelt, fiúk!
* De még milyen jót ... ennél már csak rosszabb lesz ... *
~ Istenem! ~