Az udvar szökőkútja

- Nath -


Fogalmam sincs, hogy miért, de jó érzéssel töltött el, hogy szinte minden második mondatomon mosolyog. Persze ezt viszonoztam is, mivel ő sem tűnik egy komoly embernek.
- Ne peerszeee. Amíg én itt vagyok, a Hugrabug benne lesz az első kettőben. - villantottam rá egy széles mosolyt.
Így elgondolkodva az utolsó mondatomon, talán kicsit beképzelten hangzott... De ez vagyok én, így kell szeretni, vagy éppen nem szeretni. Valamiért ez ilyen örökletes 'betegség'. A bátyám és a szüleim is ilyenek. Na, mindegy is, most nincs itt az ideje annak, hogy a családi vonásaimat elemezgessem.
Csodálkozva felhúztam a szemöldököm az 'Azok az idők elmúltak' mondatára, de inkább nem kérdezek rá. Látszik, hogy kerüli a témát, mivel egyből elterelte a szót.
- Mióta a bátyámról kiderült, hogy varázsló. Olyan 8 éve. Mikor hazajött a Roxfortból, akkor ismerkedtetett meg ezzel a játékkal. - válaszoltam mindenféle kertelés nélkül.
Nem tudom, hogy mennyire 'aranyvér-mániás', de ha az, akkor most akár ronggyá is átkozhatna, mivel ebből kiderült, hogy mugliszármazású vagyok.

~Lulu~

Válaszán ismét csak kissé elmosolyodom, még a végén tényleg túl sok mindent megtudok a Hugrabuggról, na nem mintha ezután bármit is mondani szeretnék a Griffelndél csapatának csak hát kíváncsi ember vagyok... mármint vámpír.
-Jönnek még rátok rossz idők!- Vigyorgok rá miközben azzal a gondolattal játszadozok, hogy mi lenne ha én lennék a fogó? A kitűnő reflexeimet és remek látásomat tekintve lehet, hogy jó lennék, de felesleges is ilyeneken gondolkoznom, hisz csinálhatok én bármit, csak egyedül a napra nem mehetek ki. Ami bőven elég ahhoz, hogy ne kviddicsezzek.
-Igen szeretem, sőt régebben sokat is játszottam csak hát azok az idők elmúltak - mondom talán kissé túl őszintén, de hogy eltereljem rólam a szót ismét kérdezek.
-Amúgy te mióta kviddicsezel?- Érdeklődök miközben tekintetem ismét a vízre irányul melynek tükre teljesen sima volt.

- Nath -


Nathaniel? Picit ciki, de még nem hallottam a nevét a Roxfortban. Pedig már hat éve itt töltöm napjaimat. Most tényleg. Így elgondolkozva tényleg gáznak érzem. Bár ha úgy nézzük, hogy körülbelül ezren járnak ide...
- Hát... elég jól. Bár néha már kicsit sok a heti öt edzés... - válaszoltam - talán túl - őszintén a kviddiccsel kapcsolatos kérdésére. - Azért szerintem megéri. Mióta Potter elment, könnyebdolgunk van nekünk, fogóknak...
És tényleg. Mióta Harry Potter nem jár a Roxfortba, nincs természetfelettien jó fogója a Griffendélnek, és azóta majdnem minden meccset megnyert a Hugrabug amit játszott. Persze ez az egész csapatnak köszönhető, mégis úgy érzem néha, hogy 'De jó, megnyertem a csapatnak a meccset!'
- És te? Te szereted a kviddicset? - érdeklődtem, hogy ne csak rólam legyen szó.

~Lulu~

A válaszára csak ismét elmosolyodom, de inkább nem is mondok semmit csak tovább nézelődök, majd mikor tekintetem a lány arcán állapodott meg rá kellett jönnöm, hogy valamin nagyon jár az agya. S fürkésző tekintetéből arra a következtetésre jutottam, hogy a fő téma én lehetek, bár ez eleinte kissé aggodalommal töltött el, de utána észbe kaptam, hogy ő úgy sem tud rólam semmit vagy legalábbis semmi olyat ami a vámpírságommal kapcsolatos lenne.
-Én pedig Nathaniel - mutatkozok be én is miközben kezet fogok Luluval. Valamiért teljesen kiment a fejemből az, hogy bemutatkozzak, mert addig rendben van, hogy én tudom, hogy ő ki mert hát kviddicsezik, de ez úgy tűnik még se lehetett annyira kölcsönös.
-És hogy bírod a kviddicset?- Tértem át ismét egy olyan témára amiben nem rólam van szó, mert hát az nekem valahogy mindig is sokkalta jobban tetszett ha más mesél magáról, nem pedig nekem kell valami hazugságot kitalálnom...

- Nath -

- Egy dolgot mondhatok: nem áll, hanem repül. - mosolyogtam rá újra.
Kezd szimpatikus lenni, bár még mindig egy 'furcsa aurát' érzékelek a közelében. Jó emberismerő vagyok, de őt nem tudom megállapítani, hogy milyen ember lehet.
Vagy van egy óriási titka, vagy aggasztja valami. Ennyi. Itt megállt a tudomány.
- Amúgy én Lulu vagyok. - nyújtottam kezet.
Eddig eszembe se jutott a bemutatkozás, de rájöttem, hogy még a nevét sem tudom. Csak annyit, hogy griffendéles, titokzatos és nem kiddicsező. Valamiért a szimpatikussága ellenére kezdett valami olyan motoszkálni bennem, amit eddig még nem tapasztaltam. Talán valami félelemféle? Nem biztos nem. A Roxfortban vagyok, ami biztonságos hely.

~Lulu~

-Ha kedved tartja csak nyugodtan nevess! - Mondom miközben zsebre rakom kezeim, tudom nem illik, de így akkor is kényelmesebb és különben is mikor érdekelt engem az illem?
-Na mesélj gyorsan egy pár kulisszatitkot, hogy áll a kviddics csapatotok- vigyorodok el miközben tekintetem ismét beszélgetőpartneremre emelem. - Tudod ha már nem sikerült eléggé megijeszteni akkor legalább egy-két plusz infóm legyen.
Azonban ezeknek a szavaknak ellenére is nagyon jól tudtam, hogy a lány semmi ilyet nem fog elárulni. Hisz én még is csak Griffendéles vagyok és bármennyire nem vagyok tagja a kviddics csapatnak azért nekem se árulnak el a többiek semmit sem, bár ha nagyon akarnám ki tudnék én deríteni nem kevés dolgot. De felesleges lenne ennyire azért nem érdekel ez a játék...

- Nath -


- Marha vicces vagy. - mosolyodok el.
Követem a griffendéles tekintetét, ami egyenesen a holdat fürkészi. És tényleg. Milyen gyönyörű is az az ezüstös gömb... Olyan varázslatos. Mármint a varázsvilághoz képest is varázslatos. Amolyan földöntúli varázslat.
- Vigyázz, mert még el találom röhögni magam. - húzom szélesre mosolyom.
Valahogy nem volt kedvem senkivel beszélgetni. Nem így terveztem az estét. Nyugodtan, egyedül akartam lenni. Teljesen egyedül, hogy rendezhessem magamban a dolgaimat. Valamiféle rendszert csinálni a tanulás, kviddics és a barátok között. Ha nem sikerül ezt megoldani, valamit fel kell adnom.
Összegezzük:
- Tanulás: semmi kedvem évet ismételni, szóval muszáj.
- Kviddics: nem tudok nélküle létezni, létfontosságú. Tehát muszáj.
- Barátok: ugyan mire mennék nélkülük? Ha nem lennének, úgy érezném magam, mint aki csókolózott egy dementorral - ha érted, mire gondolok.

~Lulu~

Ahogy a lányhoz szólok ő csak ijedten rándul össze s ahogy rám pillant még az ijedtség apró szikrái villannak fel szemeiben, de másodperceken belül lesznek az enyészeté mintha soha nem is lett volna ilyen. Holott igazság szerint nem baj ha megijed tőlem, féljen csak nyugodtan hisz igaz, hogy én viszonylag kedves vámpír vagyok, de így is van félni valója.
-Végül is amilyen szép idő van tényleg alkalmas- mondom miközben egy pillanatra ismét a levelek halk zörgését hallgatom valahogy nyugalommal tölt el ez a természetes kis zene.
-Oh ugyan nem direkt, csak szándékosan, tudod gondoltam egy próbát megér hátha összejön, de úgy tűnik kicsit jobban bírja a szíved a strapát mint gondoltam volna - mondom mosolyogva, miközben az én pillantásom a vízre vándorol majd már a holdat figyelem, ami gyönyörű ezüstös fénnyel borít be mindent.
-Amúgy meg nem lenne csalás, tehetek én arról, hogy valaki ennyire ijedős?- Teszem fel költői kérdésem miközben még mindig mosolyogva ami szinte mindig most is csak álarcként van arcomon amúgy nincs túl jó kedvem, mivel még mindig nem tudom, hogy kéne megbeszélni ezt a vámpír dolgot Sallyval.

- Nath -


Egy ideig hallgattam a neszeket, majd egyszer csak beszédet hallottam. Beszédet, ami nekem szól. Először megijedtem, majd nyugalmat erőltetve a hangomba, megszólaltam.
- Szerintem épp alkalmas az időpont - feleltem halvány mosollyal. - Egyébként direkt akarsz szívbajt hozni rám?
Magát a srácot nem ismertem, azt viszont tudtam róla, hogy griffendéles, ezért hozzátettem.
- Oké, hogy hétvégén a Griffendél ellen játszunk, de ez már aljas csalás lenne a Hugrabug fogója ellen - nevettem el magam, miközben ő közelebb lépett hozzám.
Közelebbről nézve az arca ismerősnek tűnt, de még mindig nem tudom, hogy ki az illető, akivel szemben állok.
Időközben a polip visszament a tó fenekére, így már nem tudtam lekötni magam, ha akartam, ha nem a fiúra kellett figyelnem.

~Lulu~

Lassú léptekkel sétálok kint az iskola udvarán, miközben az éj neszeit hallgatom, szél suhogását és a levelek halk zörgését. S gondolataim ismét elkalandoznak, kissé honvágyam... vagy inkább a régi életem után vágyódom ismét, hiányzik az, hogy esténként nézhessem a naplementét a házunk melletti fa ágáról és be kell vallanom a szüleim is hiányoznak, de mivel ők látni sem akarnak így esélytelen, hogy ezen változtassak.
Ahogy kint sétálok a távolban a szökőkútnál megpillantok egy lányt s lassan indultam el felé, nem mintha nagyon szerettem volna beszélgetni, de igaza van Sallynak nem kéne mindig álarcok mögé rejtőznöm és barátokat kéne szereznem, úgy mint régen...
-Nincs már egy kicsit késő egy polip leshez? - Kérdezem meg kíváncsian mikor már elég közel értem a lányhoz, s ahogy arcára pillantok rá kell jönnöm, hogy valahonnan nagyon ismerős, s nem sokkal ezután be is ugrik, hogy őt Lulunak hívják és kviddicsezek.

- Nathaniel -

Későre járt az idő. Már réges-régen besötétedett.
De úgy éreztem muszáj kijönnöm. Igen, este tízkor. Teljesen egyedül akartam lenni, de ez azzal a kockázattal járt, hogy elkaphatnak. De szerintem megérte, mivel már egy perc nyugtom sem volt.
Állandóan házit írok, kviddicsezek, kviddicsezek és a változatosság kedvéért kviddicsezek. Az oké, hogy végre van esélyünk megnyerni a kviddicskupát, de ez már sok.
Magamra sincs időm, ráadásul a barátaimmal is szeretnék egy kis időt tölteni. Merengésem közben elértem a szökőkúthoz. Őszinte csodálatomra a polip közvetlenül a felszín alatt úszkált, így vele játszottam egy kicsit.
Ám ekkor valahol a sötétben egy zörrenést hallottam. Olyat, amit biztosan nem állat okozott...

~Harry~

Megtudtam érteni, amikor Harry kifejezte nem tetszését Narcissa esküvői aggodalma miatt. Úgy neveltek fel a szüleim, hogy az esküvő nem kötelezettség, csak azért mert terhes lettem, hiszen a környékünkön, több olyan egyedülálló anya is volt, aki sosem volt férjnél, még is van egy kisgyermeke.
- Hagyománytisztelet. - mondtam végül azt az egy szót, amely nagy mértékben befolyásolja a Malfoy családot, és ezáltal Dracót, akármennyire is szeretne ez ellen lázadni. Bár ha megnézzük, én magam, és a kisbabáink is a lázadása egy fajtája vagyunk. Hozzáteszem talán a lehet legveszélyesebb, és legmegdöbbentőbb fajtája, amely végül szerelemmel és őszinte érzésekkel kerül oltár elé.
- Szerintem is, hiszen Ginny még is csak az egyetlen lánya. - mosolyogtam biztatóan Harryre. Mrs Weasley folyton azt mondta, hogy úgy szereti Harryt, mintha a saját fia lenne, kizártnak tartom, hogy képes legyen örökké haragudni rá, vagy akár Ginnyre. Mondjuk azt sem tartom kizártnak, hogy kicsit még rám is mérges, elvégre én kértem el Ginnyt a Parkinson karácsonyi bulira.
- Köszönöm Harry, ezzel most nagyon boldoggá tettél. - mosolyogtam rá nagyon melegen, hiszen ezzel tényleg bebizonyította, hogy ő a legjobb barátom. Nem csak, hogy hajlandó eljönni az esküvőre, ahol Draco Malfoy a vőlegény, de még hajlandó is arra, hogy ő maga vezessen az oltárhoz, és ahogy azt a szertartás megkívánja átadjon a jövendőbeli férjemnek. Harry olyan ember, akinél jobbat egyetlen anya, sem kívánhatna a lányának, akár lesz esküvő a baba előtt, akár nem.

- Hát ez így nem jó. - Reagáltam arra, hogy Mrs. Malfoynak is emiatt fáj a feje. Voltaképp muglik között nőttem fel és emiatt a gondolkodásmódom is más. Ebből következik, hogy mennyire nem értem, mi ez a hajcihő akörül, hogy Ginny és Herms úgy estek teherbe Malfoy és én miattam, hogy még senki sincs összeházasodva azzal, akivel kellene. Persze, nyilvánvaló, hogy mi magunk vagyunk a bűnösök, de egy anyának igazán illene segíteni a lányának egy ilyen helyzetben.
- Szerintem Mrs. Weasleynek hamarabb megjön az esze, és segíteni fog nekünk. Én ebben bízom. - Mondtam el Mionénak, hogy miben reménykedem. Mindig is szerettem Mollyt. Valahol megtudom érteni, hogy dühös ránk, de nem lehet örökké az. Elvileg fiaként szeret, ha pedig így van, akkor most egyformán mérges mindkettőnkre.
- I-igen. - Feleltem Mionénak, aki azon nyomban a nyakamba borult, én pedig ugyanabban a percben ejtettem ki az almát a kezemből. Körülbelül, ennek a nagy örömnek a hatására határoztam el végleg magam és vettem biztosra, hogy tényleg elveszem Ginnyt. Persze én inkább jobb szeretnék a baba megszületése után megnősülni, mert úgy kevesebb az esélye, hogy ebből még problémánk legyen. Kisvártatva Mione elengedett, én pedig azon kezdtem el gondolkozni, hogy milyen gyűrűt vegyek a számára. Vagyis akartam volna ezen gondolkodni, de ebben meglettem akadályozva, hiszen Hermsnek még felelnie kellett egy kérdésemre. Történetesen, hogy mi a fene történt vele a szüleinél. Ajánlatot gyorsan végig gondolva arra jutottam, hogy nem lenne ennek túl sok akadálya. Bár lehet, hogy Malfoy akkor gyilkos szemekkel fog méregetni engem, miközben Mionét odakísérem hozzá.
- Malfoy ennek nem fog örülni, úgy hogy természetesen elfogadom. - Mosolyogtam Mionére, majd felkaptam az almát a földről és eltettem a taláromba. Biztosan van olyan állat a közelben, aki szívesen elfogyasztaná az én félig elfogyasztott és bepiszkolódott almám.

~Harry~

- Nos, akkor örömmel jelentem be Narcissának is egyedül ez a problémája. - mondtam tekintve, hogy Draco anyjának, lenne még mit kifogásolnia ezen az esküvőn, tekintve a származásomat, és azt, hogy azzal, hogy Draco megtagadta Pansyt, egyértelmű volt, hogy a következő estélyen a Parkinson családra egyáltalán nem számíthatnak. És akkor még nyugodt szívvel hozzáadhatom a listához, az összes többi aranyvérű családot, akiknek fontos a vérvonal. Narcissa egy ízig vérig arisztokrata nő, aki úgy vélem nehezen viselné el hogy azok a körök, amelyekben eddig forgott mellőzi kezdenék. Remélem ez nem következik be, ahogy az esküvőnk sem fog botrányba fulladni.
- Ez csodálatos. Meg akarod kérni Ginny kezét, Harry ez nagyszerű! - vetettem magamat szinte azonnal a nyakába és öleltem át szorosan. Annyira örültem, hogy Harry és Ginny végre egymásra találtak, hiszen a háború előtt még csak nem is álmodhattunk semmi ilyesmiről, hiszen az is kétséges volt, hogy túléljük-e. azonban percekkel később gyorsan észbe kaptam és elhúzódtam Harrytől, hiszen múltkor Draco is szóvá tette, hogy csak óvatosan ölelgessem az embereket, mert már nem vagyok olyan könnyed. Persze mindezt mosolyogva tette.
- Apa válogatott káromkodások után közölte, hogy nem jön el az esküvőre, mi több ahogy ő fogalmazott, nem fog hozzáadni egy ilyen emberhez... ezért... szóval gondoltam, hogy ha már keresnem kell valakit, akkor azt szeretném ha te vezetnél az oltárhoz, ha elfogadod a felkérést. - mondtam végül halovány mosollyal az arcomon, hiszen úgy éreztem ha Harry kísérne az oltárhoz, akkor az majdnem ugyanolyan jó lenne, mintha apa tenné. És ha ő már nem képes félretenni a Draco iránti ellenérzéseit a kedvemért, úgy éreztem, hogy Harry képes erre, mi több talán szívesen vállalja el.

Mione azonnal rátapintott a lényegre, amin persze nem csodálkozom. Nem csak eszes boszorkány, de ért az emberekhez is. Sóhajtva felnéztem az égre, ahol épp akkor szállt el egy varjú pár. Olyanok voltak, mintha táncoltak volna. Biztos egy párt alkottak, ami elég bizarr volt a számomra, hiszen a varjakról az embernek a halál jut eszébe.
- Igen, de nem az fáj neki, hogy megtörtént. Hanem hogy azt úgy tettük, hogy össze sem vagyunk házasodva... - Mondtam el azt, ami igazán problémát jelentett. Közben figyeltem, ahogy a varjú pár tova szállt a Toronyóra felé és ott el is tűntek a szemem elől. El gondolkoztam azon, hogy mit is kellene tennem. Volt is egy halovány ötletem.
- Mi lenne ha eljegyzési gyűrűt vennék neki? - kérdeztem Mionét, miközben elővettem a taláromból egy almát, amit még a reggelinél csórtam el az asztalról. Nagyon finomnak látszott, mert az a lédús, kövér nektarinoktól származott. Nem esett volna jól, ha ott eszem meg, mikor a hasamban már így is volt rántotta, szalonnával. Mione babákkal való információjára egy bólintással feleltem, hogy értem. Biztos voltam benne, hogy akkor ezek a lurkók sokat fognak az életben is szaladgálni. Valahogy nem tudtam elképzelni Malfoyt apának, de van ez így. Élvezettel beleharaptam a lédús almába, és azzal el is tűnt az alma negyede. Azonnal megálltam az alma falat megrágásában, amikor Mione megemlítette, hogy 3 hete otthon volt. Eléggé mókás fejett vághattam, amikor az alma falattól félig duzzadt arccal (mint egy mogyoróval megrakott pofájú mókus) néztem Mionéra. Aztán rágtam még egy kicsit, hogy gyorsan le is nyelhessem.
- Mi történt? - kérdeztem aggódva.

~Harry~

Nem igazán tudtam, hogy hogyan kezdjek bele ebbe az egészbe, mert nem akartam lerohanni Harryt. Arról meg végképpen fogalmam sem volt, hogy mit fog szólni Lucius Malfoy, de ez utóbbi annyira nem is érdekelt, elvégre annál rosszabb reakciója nem lehet a helyzetre, mint, amilyen édesapámnak volt. Csendesen falatoztam én is még egy keveset a csokoládéból, majd Harryre pillantottam.
- Mrs. Weasley még mindig nagyon mérges? - kérdezte aggódva, mert bár nem voltam jelen, de az egész Roxfort attól volt hangos, hogy Ginny milyen rivallót kapott Mollytól. Nem irigyeltem érte, és az ellenszenvem Rita Vitrol iránt ha lehet még csak fokozódott. Kezdte azt hinni nem vette komolyan a fenyegetésemet miszerint ismét egy befőttes üvegben végezheti, ha nem vigyáz magára, meg a pennájára. Vagy ami talán még jobb lenne ha egyszerűen jelenteném a minisztériumnak. Végleges megoldás lenne az ügyre tekintettel. Sugárzó mosollyal az arcomon figyeltem, Harry cselekedetét, és most úgy éreztem, hogy majdnem minden tökéletes, hiszen boldog voltam. Egyedül a jövő amely előtt álltunk az volt bizonytalan.
- Meglehet, a gyógyító szerint sokat mocorognak. - mosolyodtam el, majd úgy döntöttem, belekezdek amiért valójában Harryt idehívtam. Nem akartam, hogy Ginnynek sokáig egyedül kelljen lennie, hiszen ha nem én, akkor Harry volt az állandó kísérője, amit teljesen természete volt.
- Három hete voltam otthon szólni anyáéknak. - nyögtem ki végül némi vívódás után, elvégre Harry a legjobb barátom volt. tudtam, hogy bármit elmondhatok neki, csak most éppen azt nem tudtam, hogyan is öntsem szavakba a történteket. Nem akartam apám szavaival élni, mert már pusztán attól is szörnyen éreztem magamat, ha rájuk gondoltam. Nagyon fájt, amiket mondott.

Bólintással jeleztem, hogy megnyugtatott a késésem lényegtelenségét illetően. A könyv címét gyorsan lelestem, még mielőtt elrakta volna, hogy azt ne lássam. A csokiból örömmel törtem egy darabot. Az életem nagy részét a bácsikámékkal töltöttem, ismerhettem is ezt a fajtát. Egy régi emlékem is felderengett róla: 10 éves lehettem, amikor Dudley csokijának a maradékát kint hagyta az asztalon. Az nem epres volt, hanem mogyorós. Éhes voltam és egy kis kockát letörtem belőle, majd gyorsan a lépcső alatti kuckómba siettem a szerzeményemmel. Nem jöttek rá, nekem pedig ezek az apróbb örömök jelentették a boldogságot.
- Én úgy ahogy.. kicsit nehéz az élet mostanság. - Feleltem Mione kérdésére. Igazság szerint Ginnyvel boldogok voltunk a baba miatt, csak hát nem tudom, hogyan szerezhetném vissza Ron és Mrs. Weasley bizalmát. Ahogy az kiderült, a Varázsvilágban hatalmas szégyen, ha egy gyermek házasság előtt születik. Nem lenne semmi probléma, ha házasok lennénk már, de így sokkal bonyolultabb a helyzet. Ráadásul a Weasley család még nem szedte teljesen össze magát...
- Rendben, ha te mondod! - mosolyogtam, majd bátortalanul megérintettem Mione pocakját. Aztán megsimogattam még bátrabban. A kezem alatt szinte éreztem a mozgást.
- Mintha el lenne deformálódva a hasad, vagy ez egy apró láb? - kérdeztem vigyorogva, aztán elengedtem. Hihetetlennek tartottam, hogy mindkettőnkből ilyen hamar szülő lesz. Én még fel sem fogtam, hogy apa leszek. Még szerencse, hogy Gringots-ban egy kisebb vagyonom van, így nem lesz gond építkezni.

~Harry~

Ahogy ott ültem a szökőkút szélén, és a Mágikus Mesék, Mágikus Gyermekeknek című könyvet olvasgattam, eszembe jutott, hogy a táskámban van még egy tábla csokoládé, a sokból, amit anyu adott, amikor otthon jártam. Mondván, folyamatosan éhes leszek és akkor legalább tudjak enni valami kis édességet, a főétkezések között. Ebből adódóan előkotortam a táskámban lévő milka csokoládét, amely éppen epres volt és olvasás közben már a felét elfogyasztottam, amikor meghallottam Harry hangját.
- Szia, nem gond, elfoglaltam magamat. - mutattam fel futólag a kezemben tartott könyvet, majd beletettem egy könyvjelzőt, hogy megjelöljem hol tartottam benne és vissza tettem a könyvet a táskámba. A mellettem lévő csokoládés zacsit Harry felé nyújtottam jelezve, hogy ha szeretne akkor vegyen nyugodtan.
- Jól, remekül, és te? - kérdeztem mosolyogva, hiszen mostanában elég ritkán nyílt lehetőségünk beszélgetni tekintve, hogy Ron rám fújt Dracó miatt, Harry részéről pedig beletelt egy kis időbe amíg feldolgozta, hogy a húga tőle terhes. Elnevettem magamat Harry megállapításán, amikor közölte, hogy a pocakom hatalmas. De nem hibáztathattam érte, hiszen Ginnyé is nagy, de mégsem ekkora, tekintve, hogy ő csak egy kisbabának ad majd életet. Mi már mindjárt dupláztunk, ha lehet így mondani.
- Nyugodtan megfoghatod, ha szeretnéd. - mondtam neki vidáman, hiszen én már érzékeltem, amikor a babák először rúgtak. Még hozzá éppen Piton óráján, aki egyáltalán nem volt boldog, hogy mind Ginny, mind Draco faképnél hagyták a párjukat és a bájitalukat, hogy megtudhassák miért is kezdtem el könnyezni és jajgatni hirtelen.

~Ha bármi is egyszerűen sülne el, lehet unatkoznánk.~ Ha vannak dolgok, amiket sosem fogok megérteni, ahhoz odatartozik a Rúnaismeret is. Valahogy nem áll rá az agyam, bár biztosan köze van hozzá, hogy nem is nagyon érdekel. Sokkal fontosabb dolgokon is törhetem a fejem, mint a Rúnák. Például, hogy lassan letelik a 9 hónap és Ginny kihordja az első gyermekünk, vagy, hogy Dumbledore még mindig él. Isten látja lelkem, nem akarok rosszat magamnak. De ha egy ilyen Fényes Erő, mint az Öreg életben van, akkor ott botorkál gyengeségben a sötétség is. Már nem vagyok Horcrux, már nem érzem Voldemort jelenlétét sehol, hiszen a lelke azon része, ami bennem volt, meghalt. Kilépve a kastély egyik kapuján Mionéhez igyekeztem. Már reggel szólt, hogy ma délután beszélni akar velem. Akármi lehet, biztosan fontos. Jut eszembe, lassan ő is eléri a 9. hónapot. Sőt több mint valószínű, hogy Ginnymmel egyszerre vihetjük őket be a Szent Mungóba... nos.. ami lelohaszt, azaz, hogy Draco is ott lesz. Nem értem mit lát benne Mione, hogy képes hozzámenni és gyereket szülni neki.
- Szia! - Köszöntem Mionénak, aki épp egy könyvet olvasgatott.
- Bocsi a késésért.. - kértem elnézést, majd helyet foglaltam mellette.
- Nos hogy vagy.. vagytok? - néztem a hatalmas pocakjára. Összevontam a szemöldököm, mert Mione pocakja nagyobb volt, mint Ginnyjé. Mondjuk Ginny mesélte, hogy Mione ikreket vár. De..
- Ez hatalmas.. - állapítottam meg még mindig Mione pocakját nézve. Valahogy vonzotta a szemem a mérete.

~Harry Potter~

A mai nap valahogy a szokásosnál is fárasztóbb volt, holott egyik Hétfőm sem kezdődött még ilyen fáradtan. Meglehet azért van ez, mert még mindig nem tudtam túltenni magamat azon a hétvégén, amikor megmondtam anyának, majd apának is, hogy terhes vagyok. Nem esett jól apa kiborulása, az meg pláne nem, amikor kijelentette, hogy ő neki esze ágában sincs az oltárhoz vezetni és átadni annak az alaknak. Anya ugyan amikor kikísért a Roxfort Expresszhez végig nyugtatott, hogy úgy is fognak nekem levelet küldeni, amint apa meggondolta magát és végre észhez tért, de ez azóta sem történt meg. És már lassan csak egy hónap van az esküvőig, az én pocakom pedig már hatalmas.
Ennek persze megvan a maga hátránya, hiszen sehogy sem tudom eltitkolni azt, hogy pletykák igazak és a mindig eminens Hermione Granger tényleg terhes. De ez egyáltalán nem érdekel, mert boldog vagyok. Ginnyvel pedig remekül megvagyunk együtt, mert bár mindkettőnket kissé akadályoz a nagy pocak, azért boldogulunk.
Egy vékonyabb könyvvel a kezemben ültem le a szökőkút peremére, hogy elfoglaljam magamat, amíg Harry ideér. Még reggel kértem meg, hogy találkozzunk itt délután, hogy tudjunk egy kicsit beszélgetni, tekintve, hogy nem szeretném ha Ron dúlva fúlva hagyná ott Harry társaságát, csak azért, mert én megjelenek.

~A kívánságokat nem lehet tetszés szerint előhívni
vagy elnyomni. A legmélyebb mélységeinkből törnek elő, mint
minden szándék, akár jó, akár rossz. És észrevétlenül születnek.~


Iason Moorcock

Kiléptem a tető alól, majd odamentem Ravenhez. A holló szó nélkül a vállamra szállt, s miután ez megtörtént, újra mosolygósan indultam vissza a Fiúhoz. Kezdett jó kedvem lenni. Olyan... szeretetteljes.
- Örülök hogy odajöttél hozzám! - Feleltem együgyűen. Még mindig vigyorogtam, és valahogy a gúnyossághoz és a nagyképűsködéshez sem volt kedvem.
Hosszú idők óta Ő az első aki önként akart a társaságomban lenni, és Ő az egyetlen, aki még csak nem is Nőnemű... persze ez nem sok mindenen változtat, mielőtt félreértés történne.
Belém karolt. BELÉM KAROLT!!! Döbbenten néztem fel rá. Nem volt sokkal magasabb nálam, de ez így volt jó. Sosem szerettem, ha egy pasi kisebb nálam.
Mégsem húztam el a kezem. Miért is tenném? Hüly€ lennék!!
- Nem vagyok divat őrült... a saját stílusom űzöm. Egyértelműen az édességet választom! - Vigyorodtam el, s egyre csak azon tűnődtem az út alatt, vajon hová visz.

// Folytatás : London - Abszol Út- Florean Fortescue Fagylaltszalon //

~A kívánságokat nem lehet tetszés szerint előhívni
vagy elnyomni. A legmélyebb mélységeinkből törnek elő, mint
minden szándék, akár jó, akár rossz. És észrevétlenül születnek.~


Iason Moorcock

Már majdnem kiböktem, hogy 'ugyan, semmiség, nem fáj!', de akkor nem csak neki, de magamnak is hazudtam volna. Most komolyan, minek is ide a kemény látszat? Miért tagadjam az igazságot?
- Hát... eléggé. - Sóhajtottam. Szemeiről még mindig képtelen voltam levenni az enyéim. Aztán mikor megint elővette a pálcáját, és begyógyította a törést, hálás pillantást vetetem rá. Ahhoz képest, ahogy bántam vele, egész elnéző...
- Köszönöm, Iason! Amúgy Én is hetedikes vagyok, szintén a Mardekár házban! - Mosolyodtam el, de máris újra komollyá váltam, mikor hátat fordított nekem, majd úgy kezdett elbeszélni. Libabőrös lettem.
Aztán vissza fordult, mire felvont szemöldökkel válaszoltam.
- Dapne... Daphne Greengrass.
Pár másodpercnyi szünet állt be, s én titkon mindeközben minduntalan a tekintetét kerestem. Aztán megszólaltam.
- Öö, nem lenne kedved valamerre elmenni velem? Vagy valahová? Ha már ilyen szép az idő... - Vigyorogtam.