V. Folyosó

~ Fáradt Mardekáros ~

Rég volt az, amikor utoljára álmos voltam. Még legalább annyira élőnek mondhattam magam, mint ez a fiú. Érdekes. Mennyire más is az, ha valakinek már nincsenek ilyen szükségletei, mint alvás, étkezés.
A mardekáros felállt a párkányról, leporolta a ruháját, és végül rám nézett.
- Én úgyszintén. Örültem a találkozásnak, Draco Malfoy. Jó éjt! - köszöntem el én is, viszonozva mosolyát.

//Én is köszönöm, igazán felemelő élmény volt .//
//Nem is vagyok öreg... //

A kísértet asszony arcán már közel sem volt mosoly. Úgy látszott, mintha egy pillanatra résnyire szűkítette a száját, amit általában akkor csinálnak az emberek - jelen esetben a kísértetek is -, amikor bosszantja őket valami - ismét jelen esetben valaki. Amire viszont felkaptam a fejem, az az volt, amit Merlinről mondott. Igen, tisztában voltam vele, hogy élt mint ember, de mára a varázslók világában istenséggé nőtte ki magát alakja.Lassan összekuszálódtak a fejemben a gondolatok, a most elhangzottak és az a tudásom, ami eddig is meg volt. ~ Hollóháti Hedvig, Merlin, a világ feletti uralom egy mondatban...~ Felsóhajtottam, de a sóhaj ásítássá nőtte ki magát s azonnal a szám elé emeltem a kezem. Elmerültem a gondolataimba és töprengeni kezdtem. Igyekeztem tisztán látni, rendet rakni abban az oltári nagy kuplerájban, ami a buksimban képződött. ~Ha jól értem... Merlin ugyanúgy Istenségnek tekinthető, de Hollóháti kapcsolatban állt vele... de Hollóháti ember volt, de akkor Merlinnek is annak kellett lennie. Tehát Merlin volt az első varázsló, de nem az első ember... viszont Merlinnek már nagyon öregnek kellett lennie ahhoz, hogy az akkor még tinédzser korban járó Hedvig tudjon olyan dolgokat, amiket manapság is tud. Jesszus... de akkor Hedvig nem több száz, hanem több ezer éves...~ Gondolataimból végül a több ezer éves kísértet hangja rázott ki.
- Mert az is vagyok. - feleltem a megállapítására, majd felkeltem a hideg kőről. A portól megtisztítottam a ruhám, majd ismét a kísértetre terelődött a figyelmem. Szerintem neki sem maradt kedve vitatkozni, ahogy nekem se. Sőt, voltaképp ha tovább érvelt volna, lehet inkább én adom fel.
- Élveztem a magával való apró vitát. Nagy megtiszteltetés volt Önnel találkozni, de engedelmével nyugovóra térnék. Jó éjszakát! - Köszöntem el illedelmesen, fél mosollyal arcomon meghajoltam, majd a hálókörletem felé vettem az irányt. ~Remélem nem csíp el most egy prefi se... bár nem tudom mennyi az idő. Lehet, hogy már mindenki alszik ebben a kastélyban rajtam kívül.. szuper..~

// Köszöntem szépen játékot! //

A fiút láthatólag igenis feldühítettem, nem akarta elfogadni a tényt, miszerint nincs igaza. Addig fog harcolni, amíg csak tud, egyszerűen ilyen a természete. És bár tudná, hogy ez mennyire griffendéles vonás. Közelebb áll a két ház, mint azt a diákok sejtenék, ahogy közel álltak egymáshoz az alapítóik is. Szinte már felemészt a szégyen, amiért folytattam a vitát ezzel a fiúval. Minden tulajdonsága a barátaimra emlékeztetett, kicsit úgy éreztem, mintha velem lennének. Emiatt volt hát a bűntudat, ami belül mardosott. Végül kénytelen voltam elfogadni a tényt, hogy engednem kell neki. Talán hazudhatnék ennek érdekében? De nem... mégsem, nem lenne méltó hozzám.
A dac a szemeiben, amikor kijelentette, nem győztem meg, csak még jobban hozzásegített elhatározásomhoz.
- Akkor rajta, magyarázd meg, miért nem - mondtam mégis. Bosszantott, hogy a saját akaratom ellen cselekedtem, túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ilyen könnyen feladjam. Legalábbis úgy tűnik.
Mikor befejezte a hosszú monológját, ismét leült az ablakba. Látszott rajta, hogy kimerült, fáradt, egyre többször pislogott.
- Merlin egy érdekes ember volt. Tudod, ő bármire képes. Ő mondta régebben, hogy a világ felett csak neki van hatalma, és a találós kérdéseket is ő találta ki, ahogyan a helyes választ is - mondtam. Bár ezzel most elárultam, milyen öreg is vagyok valójában, még Merlinnel, a nagy varázslóval is sokat beszélgettem, ismertem őt. Amikor fiatalabb voltam, és még apámmal laktam, ő gyakran járt látogatóban, Edevisszel baráti viszonyt ápolt. Később, a roxfortos időkben, a kastélyba is sokszor jött, mindig furcsa dolgokat beszélt. Mint például ezek a kérdések, amikre nehéz volt jó választ adni. Akkor még nem értettem mindet, de az idő múlásával már jelentéssel bírtak, de nem az én tisztem elmondani ezt. Amikor itt az idő, mindenki számára értelmet nyer.
- Igen álmosnak látszol, Draco Malfoy - fordultam ismét hozzá. Még a végén ezen a folyosón fog elaludni ez a gyerek. Utána magyarázkodhatok a házvezetőjének, és Helénának is.

Arcomra a mosoly azonnal ráfagyott, amikor elkezdett a Kísértetes Asszonysága érvelni. Már fizikailag fájt, hogy nem lehet igazam és bosszantott, hogy csak azért is köti az ebet a karóhoz. Ha lehettem ennél is durcásabb, nos akkor az lettem. Egy kísértet, aki több száz éve nem él, valószínűleg nem hallott a jelenlegi századunk mostani állásáról. Könyörgöm, régen azt hitték, hogy a Föld lapos, ma meg már köztudott tény, hogy gömbölyű. Ha valamit jobban tudok, akkor az a manapság elfogadott nézetek. Befejezve a mondandóját a kísértet telt ajkai elnéző mosolyra húzódtak, amelyet én egy morgással és csípőre tett kezekkel honoráltam.
- Ha most azt hiszi, hogy meggyőzött, akkor tudatnom kell magával, hogy nagyon is téved! - Közöltem hidegen, majd elmélkedve tettem egy kört Hevdig körül. Gondolkodnom kellett, mivel is tudnék még érvelni. Eszembe is jutott 1-2 ötlet, de valahogy azt olyan ruhába kellett bújtatnom, ami elfogadható lehet Hollóháti számára. Bár nagyon úgy tűnik, hogy ő nagyon szeret vitázni és abban is biztos vagyok, hogy nem adja fel egykönnyen. Végül is neki előnye van velem szemben. ~ Nekem szükségem van alvásra... neki már nem nagyon... Tehát a vita addig folytatódik, míg át nem esek a holtpontomon és már nem leszek álmos, vagy ha akkor alszom el, miközben Hollóháti magyaráz.. vicces egy szitu lenne, mondhatom!~ Mélyet sóhajtottam, megálltam Hedvig előtt, dobbantottam egyet és neki kezdtem érvelni:
- Szóval, hogy megértse mire gondolok, vázolok egy egyszerű szituációt. Ha például tehén csordát akar legeltetni, akkor nem egy kopár mezőre viszi őket, hanem egy zsenge fűben gazdagra. Merlinnek előbb az életet adó helyzetet, a földet, a vizet, a levegőt és a tűzet kellett megteremtenie. Az élőlényeknek föld kell, amin állnak, víz, amit isznak, levegő, hogy lélegezhessenek és a tűz, amely meleget ad. Az ilyen monumentális dolgokhoz, mint ez a Föld, idő kell. Ha egyszerre hozott volna létre mindent, az élőlényeknek még nem lett volna hol igazán lenniük, így már a keletkezésükkor megfulladnának. Tehát a tűz előbb volt, mint a főnix. Csak abban értek Önnel egyet, hogy az elemek a mágiával együtt születtek meg, azaz azzal az erővel, amely mindent áthat és melyet pálcákkal, vagy aki képes rá nonverbálisan lehet irányítani. - Fejeztem be a magyarázást, majd mint aki jól végezte dolgát, szépen leültem a folyosó ablak alá. Már fáradt voltam, persze nem túlzottan érdekelt. Jobban érdekelt az, hogy nem hajlandó Hedvig igazat adni nekem, mint az, hogy aludni menjek.

~ Draco ~

Már csak azért is válaszoltam meg a saját kérdésemet, azért is kijavítottam, mert sejtettem, hogy fel fog háborodni rajta. Kissé meglepett a heves reakció, hogy ennyire nem hagyja magát, de bevallom, elég élvezetes volt figyelni a fiú arcán átsuhanó érzelmeket.
Draco túlságosan is emlékeztetett Malazárra. Csak most döbbentem rá igazán, mennyire hiányzik is. Belém hasított a felismerés, hogy mennyire egyedül vagyok itt a barátaim nélkül. És ez a fiú annyira hasonlított rá. Képtelen voltam dühbe gurulni miatta. Azokat az éveket juttatta eszembe, amikor még nem állt közénk a döntés kényszere. Mardekár társaságában remekül szórakoztam. Sosem értettünk egyet semmiben, neki is megvolt a saját véleménye, ahogyan nekem is. Ezért hosszú vitákba bonyolódtunk, míg végül feladtuk, és egyaránt elismertük a másik győzelmét, és a saját vereségünket.
Mérlegeltem egy darabig, hogy engedjek-e a saját vágyaimnak, és vitába szálljak-e a fiúval, aki eközben egyre jobban belelovalta magát az érvelésekbe. És meg kell hagyni, nem rossz, nem rossz.
Miután a végére ért a szóáradatnak, karba tette a kezét, és már-már kihívóan rám mosolygott.
- Merlin gyökerei sokkal régebbre nyúlnak vissza, mint azt Te gondolnád - fölösleges lett volna boncolgatni az ő elgondolását a fáról meg a villámról, hiszen varázslók vagyunk, mágiával rendelkezünk, egy különös világban élünk. - Talán régebbre, mint a fád meg a villámod - tettem hozzá töprengő kifejezéssel az arcomon. - A körnek nincs kezdete. Ez a helyes válasz. Amikor megjelent a főnix, megjelent a tűz is, amikor a tűz megjelent, megjelent a főnix is. A varázslények, a mágia és a természet egyszerre született meg, majd teremtődött újjá. Ez mindig is része volt a világnak, így lehetett teljes.
Elnéző mosollyal néztem rá, bár lehet, ez jobban bosszantotta őt, mintha diadalittas győzelem jeleit mutatom. Próbáltam nem mutatni, hogy mennyire élvezem is a dolgot.

Fejmeghajtással reagált a bemutatkozásomra. Nem lepődtem meg, mert a Véres Bárótól is láttam már ilyet, csak már maga a szituáció is érdekes. Megmondom őszintén, nem szokásom kísértetekkel társalogni, de ez egy kirívó eset. Főleg mert ez a nő az egyik alapító. Ezt tuti elfogom mesélni Mionénak, meg Pansynek. Mert hogy más, már nem nagyon áll szóba velem. Hollóháti Hedvig eközben kijavított és ez nem tetszett.
- Mi az, hogy a körnek nincs kezdete? - háborodtam fel, majd úgy döntöttem, hogy ezzel igen is vitába szállok. Persze halványlila gőzöm volt arról, hogy mire gondol, de még ha ez a fele igaz is, akkor sem értettem vele egyet logikailag.
- Igen, a főnix mikor meghal, meggyullad és hamuból éled újjá... - kezdtem el érvelni. Le mertem fogadni hogy már most dühítem az ellenkezésemmel, vagy minimum felkeltettem az érdeklődését, ha eddig nem tettem. Egyik nemes kísértet sem szereti, ha vitába szállnak velük, pláne mert száz évekkel idősebbek és tapasztaltabbak. Azt hiszik jobban tudják, de ez sem érdekel annyira. Jobban szeretem, ha nekem van igazam és kész.
- De a természetben előforduló négy alap elem közül, az egyik a tűz. Tehát a tűz, mint elem előbb volt, mint egy élőlény. Ha a villám belecsap a fába, akkor is keletkezhet tűz, de abból annak a tűznek a hamuképződményéből nem bújik ki főnix... tehát a tűz volt előbb, élőlény csak aztán... - befejezve érvelőszövegem elégedetten tettem karba a kezem és gonosz, furmányos mosolyommal Hedvig arcára pillantottam. Kíváncsi voltam, vajon erre mit reagál majd és készültem rá, hogy felháborítom arcátlanságommal.

Kétségkívül mulatságos ez a fiú. Először, azt hitte, vicceltem, aztán mégis úgy döntött, válaszol a kérdésemre. Végül a tüzet választotta. Természetesen, rosszul. De ez egy mardekáros válasza volt, bár nem vágta rá egyből, mint, ahogyan ezt egy griffendéles tenné, aki minden bizonnyal a főnixet választotta volna. Az én hollóhátasaimnak való kérdés volt. Logikus gondolkodásmód, higgadtság szükséges hozzá.
Valószínűleg, hasonló gondolatok cikáztak az ő fejében is. Az arcára a töprengés jelei ültek ki, de mégis, a szem a lélek tükre. Pillanatokkal később felváltotta a meglepettség. Olyan hirtelen ugrott le az ablakpárkányról, hogy majdnem egy lépést hátráltam ijedtemben. Mégis, sikerült egy helyben maradnom, de arcomon látszott, hogy váratlanul ért a gyors mozdulat.
A nevemet halkan suttogta. Nem tudom, azért, mert tudta, hogy úgy is hallom vagy, mert csak magában tisztázta a helyzetet. Határozottan nézett a szemembe, furcsán mélyre hatolt az a szürkés tekintet. A saját nevét már hangosan mondta, tisztán és érthetően, mellé elegánsan pukedlizett. A vállamban önkéntelenül is megrándult egy izom, hogy kézcsókra nyújtsam a karom, de végül nem tettem. Hiszen már rég nem vagyok hús-vér ember. Ehelyett csupán egyenes háttal meghajtottam a fejem.
Draco Lucius Malfoy - ismételtem magamban. Milyen érdekes név. Az első név, Draco, egy sárkányra emlékeztetett, míg a másik, Lucius, Luciferre, magára az ördögre. A Malfoy pedig egy összetett dolog, a jelentése "rossz hit". Érdekes, nagyon érdekes.
- Nos, Draco Malfoy, a körnek nincs kezdete - válaszoltam meg a találós kérdést, egész közel hajolva az arcához, egyenesen a szemeibe nézve. A második nevét szánt szándékkal nem mondtam. Valahogy nem illett ehhez a fiúhoz.

Meglepődtem a kísértetes őnagysága kérdésén. Egyértelművé vált, hogy nem kapom meg olyan egyszerűen a választ. Az viszont végképp nem volt egyértelmű, miért pont egy ilyen kérdést tett fel.
- Ez valami vicc? - kérdeztem, de kis nemsokára úgy döntöttem, ha ez egy játék, akkor szálljunk be. Kíváncsi voltam, hogy mit fog kihozni ebből az egészből. Elvileg a nevét kellene, de jól megkavart a főnixxel, meg a tűzzel is...
- Na jó, legyen... A tűz. - adtam választ. Valahol élveztem az ilyen játékokat mind attól függetlenül, hogy nem sikerült mindig jól válaszolni. ~Ez a Hollóhátasok reszortja nem az enyém...~ és ahogy ez a gondolat megfordult a fejemben, vonzotta magához az emlékeket. Ismét vissza emlékeztem az elsőben kapott Mágia történetes tankönyvemre és arra a képre, ahol a nő arca hasonlít erre a kísértetre. A kép alatti cirkalmas, gyöngybetűk mélykékek voltak, de az emlékem még mindig homályosak voltak. Aztán villámcsapásként ütött meg a felismerés és azzal a mozdulattal le is ugrottam a párkányról, de továbbra is megtámaszkodva rajta.
- Hollóháti... - suttogtam, miközben a kísértet szemeibe pillantottam. ~Elképesztő, mik vannak...~ Valószínűleg én lehettem az első mardekáros, aki először látja a Hollóhát alapítóját. Vagy ha nem is ebben, de abban tuti, hogy mardekárosként én hajtottam át rajta először. Viszont már kértem egy elnézést, még akkor mikor áthajtottam rajta, úgy hogy túl sok bűntudatom nincs miatta.
- Draco Lucius Malfoy. - mutatkoztam be Hedvig asszonynak középkorasian pukedlizve.

Néma figyelemmel kísértem végig, ahogy a fiú elgondolkozik, majd, miután magához tért, felteszi a nagy kérdést - ki is vagyok én. Egyáltalán nem sértett meg vagy háborított fel, hogy nem ismert meg. A tankönyvekben egy vén banyaként ábrázolnak, valami szörnyű ruhában. Na, az a sértő.
A mardekáros leült az ablakpárkányra, nem féltettem, hogy kizuhan, hiszen tudtam, varázsló. A házára jellemző a talpraesettség.
Mindössze néhány pillanatig tűnődtem ezen, tudtam, választ vár, de nem akartam megkönnyíteni a helyzetét. Akkor vagy elmegy vagy pedig bűntudatosan esedezik bocsánatért, mert átgyalogolt a Roxfort egyik alapítóján. Bár kétségkívül mulatságos lenne egy bűntudatos mardekáros.
- Ön szerint, melyik volt előbb? A tűz vagy a főnix? - Nem adtam egyenes választ. Talán rájön, hogy csak a hollóhátasokhoz nem lehet jelszóval bejutni.

Sosem bírtam a Griffendél ház kísértetét. Semmi tiszteletre méltó nem volt benne és még a fejét is rosszul vágták le. De ezt a nőt eddig még nem láttam. A ruhája nyilvánvalóan nem mai darab volt, sem 50 évvel ezelőtti, szóval inkább több száz évvel ezelőttinek gondolom. Ezután az arcát kezdtem el kémlelni, ami igen ismerős volt. Halványan rémlett, mintha a tankönyvemben láttam volna valahol...
- Rájöttem... - vágtam rá a 'ez nem a pince' című megjegyzésére kissé flegmatikusan. Tettem egy kört körülötte és igyekeztem felidézni a betűket, a mondatokat a könyvemből, ami a kép mellett voltak. Aztán rájöttem, hogy az amit kutatok, azaz elsős Mágia történet tankönyvemben van és miután meguntam, hogy csak halványlila gőzt találtam a fejemben a nőről, inkább megkérdeztem.
- Nos, ön voltaképp kicsoda? - tettem fel és ráültem a mellettem lévő ablak párkányra. Nem féltem, hogy leesek. Voltaképp, ha most innen kizuhannék, csak előkapnám a pálcám és hívnám a seprűm. Nem egoizmus, de a Mardekár házban én vagyok a legjobb seprű lovas. Nem véletlenül én vagyok a fogó a csapatunkban. Mondjuk belőlem előbb lesz Minisztériumi alkalmazott, mint sem Kviddics játékos legyek.

~ Draco Malfoy ~

Késő délután volt már, éppen lányommal, Helénával folytattunk egy igen kellemes megbeszélést a Roxfort mai állapotáról. Ő az ősrégi varázslatokról kérdezett, melyek még ma is igen erőteljesek, és nagyszerűen tartják a vastag, óriási falakat. Mindig is szerette hallgatni az iskola épüléséről szóló történeteket, én pedig örültem, hogy felidézhetem, a számomra is oly' kedves emlékeket.
Egyszer csak léptek zajára lettünk figyelmesek. Az illető lassan közeledett, nem volt különösebb célja. Mellettem, Heléna dühösen szorította ökölbe kezét. Nem szerette, ha erre a folyosóra - az ő folyosójára - tévednek a diákok. Bocsánatkérően nézett rám, majd egy pillanat alatt köddé vált.
A hívatlan vendég végre feltűnt a fordulóban, fejét lefelé hajtva, gondolataiba merülve. A fiatalembernek feltűnő, tejfölszőke haja volt és igazán helyes arca. Ekkor észrevettem a talárját, amin mardekáros címer jelezte házát. A kígyós címer alatt, prefektusi jelvény csillogott. Már éppen meg akartam kérdezni, hogy kerül erre az igen elhagyatott folyosóra, amikor keresztülment a testemen.
- Elnézést.. - szólalt meg bátortalanul, szürke szemeivel a levegőt kémlelve. Majd figyelme rám összpontosult. Szemöldökét összeráncolva nézett rám.
- Ön... nem a Szürke Hölgy...
- Nos, helyes megállapítás, valóban nem - válaszoltam kedves mosollyal. - Ez pedig nem a pince.

Volt egy kis incidens a klubhelységünkben és nem volt kedvem ott maradni. Nagyon kevesen vannak azok a mardekárosok, akik ne megvetéssel néznének rám. A szerelemért ezt az árat fizettem. Boldognak kéne lennem, de nem vagyok az. Valami nem stimmel, sőt sok minden nem stimmel. Szeptemberben veszem feleségül Mionét, anyám mindent tökéletesen leszervezett és apám nem óhajt apa-fia társalgásokat folytatni. Számukra hatalmas szégyen, hogy az egyetlen fiúk megszakítja a hagyományokat, el akar venni egy sárvérűt és még teherbe ejti a házasság előtt. És még nem nagyon volt erőm eléjük állni, hogy nem babát, hanem babákat várunk. Emlékszem, amikor először kezdtek rugdalózni a kicsik. Úgy szaladtunk ki Ginnyvel Piton órájáról. Kétségkívül megváltoztam a háború óta. Sőt, azóta próbáltam kitörni a helyzetemből és olyan helyzet állt elő, amit soha senki nem gondolt volna. Annyira elvoltam merülve a gondolataimban, hogy csak akkor tértem magamhoz, mikor véletlenül átgázoltam egy kísérteten. Megfordultam, hogy megnézzem ki az, de elakadt a lélegzetem.
- Elnézést.. - kértem bocsánatot kisvártatva, aztán tétován körbe néztem. A folyosó boltíves ablakán egy mélykék-bronz színű függöny lógott, amin ha kinéztem, rájöhettem, hogy jó pár emeletet megmásztam, miközben gondolkodtam.
- Ön... nem a Szürke Hölgy... - állapítottam meg, mikor újra kísértetre néztem. A Véres Bárót mindenki ismerte nálunk, és persze Félig Fej Nélküli Nicket, aki mindig a Nagyteremben volt a griffendélesek körül.

Az 5.dik emeleti folyosó a Roxfort egy újabb titokzatos helye, ahol a Szürke Hölgy gyakran teszi tiszteletét...