Fő utca

Láttam, hogy Iason egy paddal szemez, elindultam hisz soha nem vallanám be, de tűsarkú csizmámban már kezdett kicsit kényelmetlenné válni az ácsorgás. Majd azt vettem észre, hogy nem követ, visszanéztem és láttam, hogy megmerevedett. Nem tudtam mi lelte majd beszélni kezdett. Erőszakos halál… csak ez ment a fejemben. Minden gondolat kiszállt a fejemből és csak ez a fél mondtat ismétlődött állandóan. Erőszakos halál… erőszakos halál… erőszakos halál.
- Nem. – kiáltottam fel és az emberek egy pillanatra furcsán néztek rám, de mivel ez majdnem mindennapi volt az Abszol úton ezért hamar továbbmentek. Lehalkítottam a hangom. – Én nem hallhatok meg. Főleg nem erőszakos halállal. Azt csak én tehetem másokkal, velem nem teheti meg senki. – egy pillanatra majdnem megbicsaklott a hangom, de aztán erőt vettem magamon és visszavettem érdektelenségem állarcát. Reménykedtem, hogy kiborulásom nem keltette fel nagyon az érdeklődését.

Eddig igen jól halad a tervem. Mondjuk nem is lehet tervnek nevezni, mert ez csak egy elképzelés, vagy ötlet. Nem vagyok biztos benne, hogy vámpírrá akarok válni. Bár akkor én lennék a Nagyúr legfontosabb embere. De egy házba csak akkor tudok bemenni, ha behívnak, mondjuk mire való az Imperio ha nem erre?
- Van a vámpíroknak bármilyen különleges képességük? – kérdeztem. Egészen meggyőző volt, amit eddig mondott, de azt hiszem az erre kapott válasz billentené át a mérleg nyelvét. Amit eddig „felajánlott” az mind lenyűgöző volt, az eddigi életemhez képest. Mindenki fél tőlem a halálfalók közül, de a Nagyúr nem tart elég jónak, meg akarom mutatni neki, hogy érte bármit megtennék. Még az életemet is feladnám, hogy vámpír legyek és őt szolgálhassam.
- Merre találok olyan vámpírokat, akik átváltoztatnának? – kérdeztem meg Iason, hisz én csak információt gyűjtök, és nem fogom az orrára kötni a döntésemet.

Miután minden kérdésemre számomra kielégítő választ adott, megkérdezte, hogy mi jár a fejemben. Elmosolyodtam.
- Semmi olyat, ami érintené a nyugis kis életedet, csak információt gyűjtök. Szóval mi a helyzet a fizikai képességekkel. – nagyon meggyőzött, hogy megmarad a varázserőm, de ha csak annyi a plusz, hogy nem kell ennem hát akkor nem igazán éri meg a helyzet. – Eszembe jutott még valami. – kezdtem el gondolkodni. – Mi van az alvásról, a napfényről, a fokhagymákról és a szent helyekről szóló legendákkal? – én akartam lenni a Nagyúr legjobb embere és nem akartam, hogy ezek a dolgok bármiben is megakadályozzanak. Mivel vért kéne, innom lenne elég kajám a portyák során, szóval azzal nem lenne gondom. Türelmetlenül vártam a válaszát, mert ezen múlott, hogy akarok-e vámpír lenni vagy nem.

Elgondolkodtam egy pillanatig, de tényleg csak egy egészen rövid pillanatig, hogy ha már választanom kéne, mit akarok tudni a vámpírokról, egy vámpírtól. Azért nem mindegy, mert itt biztos a forrás, nem úgy mint a könyvekben, ahol mindenféle kamu dolgot lehet találni.
- Oké, akkor kérdezek. – mondtam. – Hogyan lehet valaki egy közületek? – ez volt az első és legfontosabb kérdésem. – Lehet, hogy ez a kérdés teljesen logikátlan, de megmarad a varázserőtök? – eddig gondolkodtam, azon hogy szívesen lennék én is vámpír, de ha elveszik a varázserőmet, akkor kösz kihagyom. – Milyen gyakran táplálkoztok? – azt is tudni akartam, hogy megölik-e az áldozatot, de mivel azt mondta, hogy köztük is vannak jók és rosszak. Úgy érzem Iason a jók táborát erősíti, ami kár hisz akár még hasznomra is lehetett volna. - Oké, azt hiszem egyelőre ennyi. – fejeztem be a kérdésáradatot, majd gondolkodni kezdtem és még több kérdés jutott eszembe, amikor felötlött bennem, hogy vajon a Nagyúrnak, hogy vagyok nagyobb hasznára. –Gyorsabbak és erősebbek vagytok, mint egy átlag boszorkány vagy varázsló? – bukott ki belőlem végül a kérdés.

Elmosolyodtam, de ez nem a vidám mosolyom volt, ha egyáltalán van olyan. Pontosan tudtam milyen pletykákra gondol.
- Miért szeretnéd, ha csak ostoba fecsegések lennének? Egyébként, ha tudni akarod, egytől egyig mind igaz volt. – nem voltam fennhéjázó, csak közöltem vele a tényeket, majd ledöbbentem.
- Természetesen megtartom a titkodat. – kissé talán fel is háborodtam így egy kicsit más hangnemben folytattam a beszélgetést. – Mindennek elmondhatsz gonosznak, álszentnek, lotyónak, de áruló és pletykás nem vagyok. Sok mocskos dolgot tettem már, de mások életének ily módon történő lerombolása még nekem is durva, én szemtől szemben intézem el, ha valami bajom van a másikkal. – fejeztem be a kiselőadásomat.
– Viszont, ha nem zavar lenne egy kérésem hozzád. – vettem vissza a hűvös modoromat. – Mindig is érdekeltem a magadfajták. – direkt nem mondtam ki, hogy vámpír mivel nem akartam lebuktatni. – Szeretnék mindent tudni rólatok a legapróbb részletekig. – mondtam neki és már nem tudtam leplezni rajongásomat, a faja iránt.

Nem pofoztam meg, de megfordult a fejemben és csak egy kicsin múlott, hogy vissza tudjam fogni magam. Tudom ki ő, de nem tudom, kinek képzeli magát, hogy szórakozik velem. Velem senki nem szórakozhat, én veszélyes vagyok, ezt már igazán megtanulhatta volna. Végül lenyugodtam és válaszoltam a kérdésére, hisz nem hiszek a véletlenekben valami oka kellett, hogy legyen annak, hogy mi összefutottunk.
- Iason Moorock, vagy volt Mardekáros, jelenlegi Mágiatörténet Tanár a Roxfortban, amit nem tudok felfogni. – mondtam pimaszul. – És nem mellesleg… - lehalkítottam a hangom és lábujjhegyre állva a fülébe súgtam. – vámpír. Emelet kifejezetten antiszociális. – váltottam vissza normál hangerőre. – De ehhez már nincs hozzá fűzni valóm.
- Ugye te is tudod, én ki vagyok? – kérdeztem tőle. Majdnem reménykedés csendült ki a hangomból, de azért annál ügyesebb vagyok, hogy észrevehessen rajtam bármilyen nyomot. Mindig is érdekeltek a vámpírok, ráadásul a egy évvel idősebb nálam és Roxfortban mindig csodálattal tekintettem rá, ő volt a példaképem, és ha ez nem lenne elég még helyes is volt. De csalódtam benne, a jó oldalra állt és most Mágiatörténetet tanít sárvérűeknek, mondjuk nem csak nekik, de már csak az szégyen, hogy nem veszi őket semmibe, az összeset el kéne törölni a föld színéről. A bugyuta muglik felőlem maradhatnak, nem okoznak kárt semmiben és senkiben és irányíthatóak, mint a marionett bábuk, de egy mugli akinek varázsereje van az már undorító.

Éppen Abszol úton sétálgattam, amikor nekimentem egy embernek, csak állt és nézelődött, nem tűnt különösebben veszélyesnek így erősnek éreztem magam. Nem mintha nem tudnám megvédeni magam, de ilyenkor gyakorolhattam csak azt, hogy mennyire van felvágva a nyelvem és nem kellett közben varázsigéken is gondolkodnom. Mondjuk, megy a kettő egyszerre, de akkor inkább arra koncentrálok, hogy életben maradjak nem arra, hogy vicces legyek.
- Nem hiszem el, hogy nem tudsz odafigyelni. – mondtam neki felháborodottan. Igaz, hogy én löktem fel majdnem, de ez nem azt jelentette, hogy nem kezdhetek bele egy jó kis szópárbajba. Aztán egy kicsit meghökkentem, amikor felismertem. Nem tudom, hogy ő ismer-e, de én tudom, hogy ki ő. Mardekáros volt, egy évfolyammal felettem járt és most a Roxfortban tanít. Elvesztegetni egy ilyen tehetséget, ráadásul még vámpír is. Nem hiszem, hogy mindenki tudta az iskolában, de nekem nem volt nehéz rájönnöm. Igazából sosem tudtam, hogy mi miért nem voltunk jóban, hisz a jellemünk igen hasonló.
- Én tudom, hogy ki vagy. – nem kértem bocsánatot hiába ismertem fel és nem is nagyon fejtettem ki jobban, hogy mire gondolok. Nem vagyok az a típus, majd ha ő is úgy gondolja, hogy van értelme annak, hogy beszéljünk, akkor beszélni fogunk. Addig pedig várok.

Elégedetten elmosolyodtam. Hagytam elmenni, nem mentem utána. Legalábbis egészen addig, míg elég távol került és nem érezhette a jelenlétem. Figyeltem egészen a kastélyig. Hopponálva értem haza nem sokkal később és vártam. Az Első kiszámíthatatlan, de tudnia kell a lépéseimről és hogy mit tervezek a későbbiekben. A várakozás hosszú óráiban valami máson is járt az eszem. Egy Katherine-től teljesen független személyre gondoltam, akiről az Elsőnek nem tartozom beszámolóval. Közeledik Elizabeth születésnapja. Most is, mint minden évben, felköszöntöm, bár nem tudom célba ér-e a levelem egyáltalán. Talán ideje személyesen meggyőződnöm mi lett a húgommal....

//köszi//

Komolyan úgy éreztem, mintha a fogamat húznák, pedig a helyzet egy külső szemlélő számára közel sem lett volna olyan kellemetlen, mint amilyen valójában számomra volt. Soha életemben nem voltam kifejezetten tartózkodó senkivel szemben, de ez a férfi a lehető legnagyobb óvatosságra kényszerített, úgy mint még soha senki. Erős volt, tapasztalt szemei csillogtak az éjszakában és nem egyszerű évekkel, hanem évszázadokkal lehetett idősebb nálam. Miután bemutatkoztam kissé jobban éreztem magamat elvégre ha az volt a célja, hogy bántson akkor már régen megtehette volna. Onnantól kezdve előnyben volt, hogy megérezte a jelenlétemet, én pedig észre sem vettem, annyira elbambultam a kirakatot. És ő még is idejött hozzám bemutatkozni... akar valamit.
- Örvendek a találkozásnak. - mondtam udvariasan bár ennek valójában a fele sem volt igaz. Egyáltalán nem örültem, hogy itt van. Amióta a Roxfortban tanítok még nem volt rá példa, hogy egy vámpírral fussak össze pont az Abszolúton, még akkor is ha éjszaka van. Itt mindig tömeg van és az itt lakó idős boszorkányok szeme folyamatosan az ablakra tapad, így nincs semmi ami elkerülné a figyelmüket. Ezt sajnálatos módon már a saját bőrömön is megtapasztalhattam, fiatalkoromban és most is. Elvégre mi sem kelt talán nagyobb feltűnést, mint egy fiatal szemre való tanárnő, aki mereven elzárkózik az udvarlóktól, de még a legtöbb nyilvános megjelenéstől is.
- Sajnálom, de évek óta nem találkoztam senkivel, aki olyan, mint én. - mondtam meg végül az igazat. Amely lényegében igaz is volt, eltekintve az iskolában tanuló vámpíroktól. Egyetlen vámpír párossal találkoztam még rajtuk kívül annak idején Párizsban. Charlotte-al és a párjával George-al. Charlotte óva intett, hogy tőlem erősebb vámpírok közelébe merészkedjek, mert sosem tudhatom, mit akartnak, mik a terveik. Ráadásként erősebbek nálam, tehát nem feltétlen kötelességük akármit is szépen kérni. Onnantól kezdve elkerültem minden helyet, ahol esetleg belefuthattam volna a vámpírokba. Képességemnek köszönhetően csak nappal jártam, az éjjeleket a lakásban töltöttem, amit béreltem. Nem az én tulajdonom volt, így egyetlen idegen vámpír sem juthatott be. Biztonságban voltam.
Szavai összezavartak. Azt mondta keres valamit, s most még is hátat fordít és elmegy.
- Viszontlátásra Leonardo. - búcsúztam tőle de ahogy a rám nézett egy pillanatra végig futott a hideg a hátamon, és nem a jó értelemben vett hidegrázás volt. Tudat alatt féltem tőle. Erősebb volt nálam és én féltem tőle, hogy amikor majd megakar szerezni valamit, megkeres és akkor Violet is veszélybe kerül. Mert nem volt nagy titok, hogy akar valamit... a mi fajtánk, mindig akar valamit. Erre az évek során nem volt nehéz rájönnöm. Pont úgy áhítozik ő is valamire, mint ahogy az a vámpír a bosszúra, aki engem átváltoztatott. Ilyen gondolatokkal vonultam el az egyik sötét sikátorba és hopponáltam vissza a Roxfort kapuja elé, ahol feloldottam a bűbájokat, majd visszazárva magam után a kaput felsiettem a kastélyba.
De az érzés, hogy valaki figyel, egyszerűen még mindig kísértett.

//Köszi//

Tudtam hogy nehéz dolgom lesz, a nő természeténél fogva visszahúzódó az idegenekkel szemben, no de ki nem? Valahol mindenki az, legyen szó átlagos halandóról vagy más lényről. A helyzetét tekintve az ő esetében duplán igaz lehet, hisz' vámpírként mindent megtesz a tökéletes beolvadásért, az életben maradásért, a titok megtartásáért. És az tény, hogy nem mindennapos egy másik vámpír felbukkanása. Elég frusztráló lehet a részéről. Menekül, rejtőzik, épp ezért összezavarta s talán megijesztette, hogy a semmiből pont az bukkan elő, amit ki akart védeni.
- Örvendek Katherine -úriemberhez méltóan felé nyújtanám a kezem, hogy leheletfinom kézcsókkal illessem az "újonnan" megismert bájos hölgyet, viszont van közöttünk egy bizonyos távolság, amit ha most átlépek, azzal túlmennék a törékeny határvonalon. Így csupán elmosolyodtam. -Az én nevem Leonardo - Ha már bemutatkozott -bár még ha kéretlenül is- de ezt már egy aprócska, fél milliméternyi lépés kis tizedének tudhatom be.
-Mielőtt belekezdek, szeretném biztosítani arról, hogy semmiféle hátsószándék sem vezérel. Ön tart tőlem, látom és érzem. -A mellkasomra tettem a kezem. ~Becsszó, na igen...~ Ha még két lépést tennék előre, abban a percben eltűnne. Ebben olyan biztos vagyok, hogy akár fogadhatnék is rá. Hogy meggyőzzem, egyet hátralépve fürkésztem az arcát. Simán képes lennék kitörni a nyakát egyetlen szemvillanás alatt, még pislognia sem lenne ideje. És ezzel ő is tisztában van. Tehát remélem levezeti a piciny buksijában, hogy ha nagyon megerőltettem volna magam, már a találkozásunk első pillanatában elintézhettem volna, de kisujjal sem nyúltam hozzá. Nem vagyok erőszakos vele, teljesen passzív érdeklődőt jelenítek meg. Kár. Az agresszív támadás sokkal izgalmasabb.
Sajnálkozóan, bűnbánóan kerestem a tekintetét. A szemkontaktust mindig előszeretettel használom, elvégre a szem a lélek tükre....csak jól kell forgatni azt a bizonyos tükröt. -Kutatok valaki után. Azt remélem, ön talán segíthet ebben. Ő is közülünk való. Már az egész világot bejártam érte, de kezdem feladni a reményt. -Egy tehetetlen sóhajt engedtem elszállni a csendes éjszakába. -Mennyire ismeri az ittenieket? Nem látott vagy hallott valamit?

/ezt kicsit átvariáltam, olyan gagyinak érzem az eredeti verziót/

Nem volt más tervem, mint egy könnyű kis esti séta és némi emlékezés a még gondtalan múltra, a családomra, Isabellára... de úgy látszik most ez sem jön össze. Mi több, ennek a férfinek a felbukkanása a lehető legrosszabb volt, minden tekinteteben. Magamtól is könnyedén rájöttem, hogy ha egy vámpír képes napfénynél sétálni az nem szokványos jelenség... figyelemfelkeltő, nekem pedig ezt el kellett kerülnöm minden áron. A Roxfort erre tökéletes hely, elvégre nem csak hogy Violet közelében tudok lenni és vigyázni rá, a tudtán kívül, hanem nappali fényben járhatnék anélkül a veszély nélkül, hogy valaki esetleg felfedezi igazi mivoltomat. Talán az iskolába járó többi vámpír megérezhette már, hogy más vagyok, de ha pletykálnának arról már egészen biztosan tudomásom lenne. Elvégre mindent megtudok, előbb vagy utóbb, de minden információ eljut hozzám, amely a diákok körében szárnyra kél.
Idegesen haladtam tovább mereven előreszegezett tekintettel. Nem akartam sietni, pedig nem volt más vágyam, mint valahol máshol lenni... akárhol, csak nem itt. Legnagyobb bánatomra az idegen férfi nem tágított, követett, hallottam halk lépéseit, amelyeket szinte elnyelt az éjszaka sötétje és az utcakövek.
- Katherine. - mutatkoztam be végül. Sosem szerettem ha a kisasszony szóval illetek, régen sem, most pedig még inkább. Ez valami olyan, amely a származásomra emlékeztet, valami olyanra amely már nem vagyok és soha nem is lehet az. Felesleges hát megjátszani, hogy az vagyok. Boszorkány vagyok ízig vérig. Ezt nem képesek elvenni tőlem még azáltal sem hogy megölnek.
- Mit keres pontosan? - kérdeztem végül egy apró sóhajt kieresztve mellkasomból szembefordulva a férfival de továbbra is tartottam tőle a biztonságos távolságot. Nem óhajtottam megkockáztatni semmit. Egyébként is, amíg ilyen távol van tőlem, van esélyem eltűnni és egyszerűen hopponálni. Akkor eltűnhetek előle, és semmi bajom sem történik. Leszámítva ha esetleg a későbbiek folyamán újra összehozna vele a balsors. Az viszont akár a tényleges elhalálozásommal is fenyegethet. Fussuk hát le az udvariassági köröket, és utána felszívódom. Egyébként is, 5 éve vagyok itt... lassan a diákoknak is szemet szúr, hogy nem öregszem, nem csak a szemfülesebb tanároknak.

Kétség sem fér hozzá; minden szempontból én vagyok erőfölényben. Idősebb, erősebb és gyorsabb vagyok. És sokkalta tapasztaltabb. Na igen, a korom önmagáért beszél. Szívesen ki is használnám az adottságaim, nem telne nagy erőfeszítésembe a dolog, elvégre én vagyok az első vámpírgyermek. Van egy kis előnyöm a többi hozzám hasonlóval szemben.

Láttam rajta a meglepődést, egyértelmű, errefelé olyan ritka a vámpír, mint a fehér holló. Apropó holló! Caius átsuhant a fejünk felett, s leszállt az egyik ház tetejére. Hosszú fekete tollait megrázva egyenesen minket nézett. Olyannyira hozzám szokott már, hogy mindig tudja merre járok. Soha nem zárom be, ő bizony örökre hozzám láncolódott. Gyönyörű madár. Az egyedüli lény, akit megtűrök magam mellett s aki látta már minden arcom. Lefogadnám, hogy a lelke legalább olyan sötét, akárcsak az enyém. A gonosz dög a kisgyermekek legnagyobb rémálma. Esti órákban sokszor hozza rájuk a frászt azzal, hogy az ablakuk elé szállva hosszasan mered az üvegre s nem mozdul, még a tolla sem rebben. Akár órákig képes egy helyben maradni.

Elnézve a nőt, zavart volt, legalább is a tekintete ezt sugallta. Tudtam, hogy nem barátkozós fajta. És ha évekbe telik nyerni egy kis rokonszenvet? Időm akár a tenger, rengeteg van belőle. A három év is hamar elrepült.... -Csak még egy szóra! -ha azt hiszi ily könnyedén lerázhat, hát nagyot tévedett. Pár hosszú lépésembe telt utolérnem. -Kérem kisasszony, ne rohanjon el! Látom nem bízik az idegenekben, de nekem csupán egy apró segítségre lenne szükségem, amivel ember nem tud szolgálni, csak a mi fajtánk. -ez a rimánkodás csak beválik. Mindig beszokott. Hű kiskutyaként követem amíg nem sikerül valamiféle eredményre jutnom.

Nagyon régóta nem volt alkalmam egy ilyen békés estét eltölteni Roxforton kívül. Gyakran eszembe jutott a Párizsban töltött idő, és hogy milyen szívesen visszatérnék, de féltem a nagyvárostól... mert a nagyvárosba sok hozzám hasonló tévedhet, én pedig nem akartam találkozni többjükkel... eggyel sem. Az iskolában tanulók közül is legszívesebben Iasont tudtam magam mellett. Talán mert mellette úgy éreztem mintha egyedül lennék. Tudtam, hogy egyedül addig lehetek a magam ura és tehetem azt amit én akarok, amíg nem bonyolódom kapcsolatba a fajtám többi tagjával. Főleg nem idősebekkel. Egyedül eddig van esélyem vigyázni Violetre, amíg senki sem tud rólam semmi többet mint a nevem és hogy elég jó vagyok abban amit csinálok. Remekül varázsolok.
Ahogy a kirakatot nézegettem lassanként egy érzés alakult ki bennem, egy fajta furcsa vészjelzés, mintha valaki figyelne. Éreztem ezt már korábban is, de még soha nem gondoltam végig. Elvégre ki is leskelődhetne utánam, legfeljebb az egyik kotnyeles diák... de ők nem képesek ide jönni, a Roxfort kapui zárva vannak a birtokról hopponálni pedig nem lehet. Varázslat védi. Ahogy azonban a következő pillanatban egy másik érzés ütötte fel bennem a fejét azonnal tudtam mi történik. Riadtan kaptam oldalra a fejemet és a gyanúm beigazolódott, amikor egy idegen férfit pillantottam meg a járda túlsó végén. Éppen akkor fordult be a főutcára, amikor megpillantottam, de nem ez volt a lényeges. Vámpír volt... sokkalta öregebb, ezáltal sokkalta erősebb nálam.
- Jó estét. - köszöntem udvariasan bár automatikusan hátráltam egy lépést. Tudtam, hogy tudja, hogy fiatalabb és gyengébb vagyok nála. Nem akartam kockáztatni, nem akartam beszélgetni vele, csak mielőtt el akartam tűnni innen, amint csak lehet. Nem magamat féltettem, nem féltem tőle oly mértékben, hogy az menekülésre ösztönzött volna, mindössze céljaim voltak. Célok, amelyekről senki sem szerezhet tudomást.
- Nem történt semmi, én éppen indultam. - mondtam neki, és igyekeztem egy kedves mosolyt varázsolni az arcomra, és természetesen sikerült is. Tudtam hogy megtudom vele téveszteni, elvégre mint aranyvérű egy mosollyal bármikor képes voltam erre. Mindig minden körülmények között titkold el a valós érzelmeidet. Ez volt az első amit megtanítottak, és én megtanultam, ahogy a családom elvárta. Ezt követően lassan hátat fordítottam neki, és egyenletes tempóban megindultam az utca vége felé és csak reménykedhettem hogy nem jön utánam.

Egy újabb éjjel, újabb programmal. A feladatom pofon egyszerű: mindent megtudni egy bizonyos nőről. Három éve figyelem, ismerem a szokásait, a gesztusait, lassan azt is tudom hány szál haj van a feje tetején....
Minden áldott éjjel látom őt, már-már úgy tekintek rá mint egy ismeretlen ismerősre. Egy-egy őrült pillanatomban belefeledkezem a látványába s eljátszom a gondolattal, mi lenne ha megszerezném magamnak. De vajon milyen hamar unnám meg a játszadozást és törném ki a nyakát? A morbid kíváncsiságom testhez álló a tervem következő fázisához. Ismerem a szokásait, ideje hogy ő is megismerje azt a Leonardo La'Mortét, akiért odáig vannak a nők. Könnyű eljátszanom az önzetlen lovagot, ami valljuk csak be, minden nő titkos vágya.

A sétálgatása kapóra jött. Éppen az egyik üzlet kirakatait nézegette, én pedig őt mustráltam a távolból. Még nem érzi a jelenlétem, ideje hát kizökkentenem az unalomból. Had lásson valami igazán szépet...

Úgy hajtottam végre az egészet, mint azt fejben elterveztem. Az utca elején léptem színre, mint gyanútlan és persze teljesen ártatlan férfiú, aki kiélvezi az éjjel nyújtotta szabadságot. Teljesen elmerengve sétáltam felé s amikor kölcsönösen megéreztük egymást, jöhetett a meglepődés. Megálltam tőle jó két méterre, döbbent arcot vágva.Egy pillanatig habozva néztem rá, mint aki nem hisz az érzékeinek. -Nocsak! Ily kései órán micsoda kellemes meglepetés érheti az embert. Illetve a vámpírt. -Hagytam a döbbenetet, az arcvonásaim vidám félmosollyal lágyultak el. Ha lenne előttem egy tükör, most apró daraboka törném. Kellemes benyomást keltettem, de gyűlölöm, hogy olyat kell eljátszanom, ami nem én vagyok.
Szinte semmi mozgás nem volt az utcán, tehát nyugodtan és minden emberi szem nélkül kezdhettem meg a munkám első szakaszát. -Elnézést ha megzavartam, de nem mindennapos dolog egy másik hozzám hasonlatos személlyel találkozni. Kegyed alaposan meglepett.-szólt a magyarázatom.

~Leonardo La'Morte~

Késő este volt így minden probléma nélkül el tudtam hagyni a Roxfort falait, egy kis könnyed sétára, és hogy beszerezzek Dumbledore számára néhány bájital hozzávalót, amelyért önmaga, sajnálatos módon nem mehet el. Miután ennek a szívességnek eleget tettem, indultam útnak a főutcán kirakatokat nézegetve. Nem gondoltam hogy bárhova is begyek, fekete köpenyem csuklyája kivételesen nyugodtan pihent a hátamon. Többnyire mélyen az arcomba húzva hordtam, nem szerettem mutogatni magamat. Most azonban sötét hajszálaim hullottak arcomba hála a könnyed kis szellőnek, amely végig söpört az utcán. Szerettem a békés éjjeli csendet, ilyenkor általában zavartalanul állhattam meg olyan kirakatok előtt, amelyeket a nappali nagy forgalomban nem lehetett volna, mert folyton tömeg volt előtte. A tömeg pedig rám nézve kimondottan előnytelen, elvégre még élnek öreg varázslók, akik talán emlékeznek a fiatal Katherine Stormra... nem szerettem volna ha valaki felismer. Dumbledore így is nagy kedvezményt tett, hogy megengedte, hogy az iskolában taníthassak, annak ellenére, hogy mi lettem. Bár a diákok között nem egy vámpír van, ez nem az én dolgom.
Szótlanul álltam meg a Kviddics a javából boltja előtt, ahol a kirakatban a legújabb típusú seprű volt kipakol és más egyéb drága dolgok. Hagytam, hogy a gondolataim a szomszéd üzletre terelődjenek, amelynek kirakatában a kviddics szezon kezdete miatt ismét megjelentek nyakláncok karkötők és egymás más lányok ékszerek amik mind a kviddicset hirdették. Ott volt közte az én karkötőm is, bár már kissé felújítva, mert az arany cikeszek mellé időközben gurkók is felkerültek. Az enyémen, amely minden nap -ahogy most is- a csuklómon pihent csak az arany kis szárnyas labda mini mása kapott helyett, és nekem még is százszorta többet ért, mint bármennyi a felújított változatából. Érzelmi értéke volt, nem pedig pénz... abból van elég, de egyedül még is csak magányos az ember lánya.

...