Előcsarnok

Hallottam a hangját, de a szavainak értelmét nem értetem csak a színtiszta dühöt éreztem belőle. Olyan dühöt, amely szinte egészen a csontjaimig hatolt, rettegést csalva elő belőlem. Ugyanolyan mélyről fakadó rettegést, amelyet azon az éjszakán is éreztem egyedül az utcán tudva, hogy most valami végzetes rossz fog történni majd velem. Reszketve távolodtam, nem törődve a magammal hozott kis táskával, amely valamerre az étkezőben az asztalon maradhatott, benne a karóval. De most ez sem érdekelt, csak az, hogy el innen, minél előbb.
- Hagyjon... ne jöjjön közelebb. - nyögtem fel elkínzottan, s bármennyire is nem akartam hangom csak úgy megremegett, ahogy térdeim is egy pillanatra. Azonban bénultságomat, hamar felül írta a rettegés, amikor meghallottam a hangját. Mintha csak maga a sátán szólt volna hozzá, s tudtam ha itt maradok meghalok. Botladozva, magassarkúmban kissé megcsúszva saját véremben léptem az ajtóhoz, s alighogy feltépve beáramlott rajta a józanító hideg levegő, már ott sem voltam. a lehető legnagyobb sebességgel szaladtam a kastély felé, tudva ha megállok... nem leszek kése továbbmenni.

-Ostoba nőszemély, szorítsa már oda azt a vacakot! -Szűrtem a fogaim között a maró kínnal küszködve. Teljesen összevérez mindent. Tönkreteszi a padlót... Viszont ha elvérzik, ha nem, nem engedhetem elmenni. Nem ám! Kell a vére, és nem engedhetem át másnak. De dolgom most erősen megnehezíti a fájdalom. Nem vagyok hozzászokva, hogy leterítsenek. A gyengeségnek köszönhetően nem tudom lebénítani, ugyanis képtelen vagyok koncentrálni. A fene... Valahogy talpra álltam és úgy haladtam előre, ahogy ő távolodott tőlem. -Nem mehet el... Nem engedem... -a térdeim megadták magukat. Abban a pillanatban felordítottam dühömben, de egy pillanatra sem vettem le a szemem a nőről.

Éreztem, ahogy a vérveszteségtől a körülöttem lévő világ megborul és talán vele együtt én is zuhanok valamerre. Fogalmam sem volt hogy hova vagy merre, de hirtelen keményen éreztem térdeim alatt a márvány köveket. Rémülettől tágra nyílt szemeim látképében az alattam elterülő egyre csak növekedő vértócsát figyeltem, s lassan tudatom felfogta, hogy ez mind az én vérem. Egyik kezemet görcsösen szorítottam a nyakamon tátongó sebre, s most először tudatosult bennem, hogy az érzés amikor belém harapott arra az éjjelre emlékeztetett amikor vámpírrá tettek. Soha ezen két alkalom előtt, senki sem vette a véremet. Szinte megelevenedtek szemeim előtt a múlt démonjai, és egész testemet átjárta a remegés.
- Ne.. ne jöjjön közelebb. - leheltem, amikor éreztem, hogy megmozdult. Az égett húsának szaga egyre közelebbről érződött én mégsem voltam képes felállni, csak szinte próbáltam beleolvadni a a márványpadlóba, vagy a téglafalba. Ám ahogy ő még is egyre közelebb ért, a pánik hullámokban öntötte el a testemet. Támolyogva, vészesen imbolyogva sikerült talpra küzdenem magamat, kezeimmel a falnak támaszkodva egyre távolodva az ajtó felé. Gyengeségem inkább volt köszönhető a sokkhatásnak, mintsem a vérveszteségnek, bár az is jelentős volt. Tudtam ha nem tudok elmenni innen, akkor elájulok, és minden bizonnyal meghalok. Eszméletlenül védtelenné váltam volna vele szemben.

Könnyedén hatoltam át a finom bőrrétegen. A vére fenséges cseppjei azonnal elárasztották a szám, olyan finom és erős aroma töltött el, amit már rég ízlelhettem. Maga volt az erő, többet akartam belőle. Mohó kortyaim azonban meglepetésszerűen szűntek meg, ugyanis -magam sem értem hogy lehet- hirtelen egy fényes lökéshullám szakított el a nő nyakától és olyan erővel tolt el a szemközti falhoz, amire nem voltam felkészülve. A bőröm lángolt, pedig nem gyulladtam fel, de nyilvánvaló, hogy a fény nem pusztán közönséges "lámpa"fény volt, hanem igazi, perzselő napfény. Szinte éreztem a megégett húsom szagát...
A nővel egy időben estem térdre én is, s összeszorított állkapoccsal, élesen szívtam be a levegőt. Bírom a fájdalmat, jobban mint azt kellene, de ha megpörkölnek, azt már szemernyit sem élvezem... -Mi a fene volt ez? -letöröltem a vért a számról, de felszisszentem a felhólyagosodott bőr miatt, hiszen egyetlen részemet sem kímélte a napsugár. Katherine-ből eközben dőlt a vér. Kár minden cseppért... Íg odavánszorogtam hozzá és letépve az ingem ujját, felé nyújtottam, hogy szorítsa a sebhez, mert én ugyan többet nem teszek, az biztos.

Bármennyire is próbálta az udvariasság felszíne alá rejteni az igazi énjét ez lehetetlen volt. Előttem nem tudta eltitkolni, hogy egy szörnyeteg, hiszen én magam is az voltam. Ugyanabban az elátkozott létben éltünk mindketten de míg ő jobbá akarta tenni ezt, én már rengetegszer gondoltam az elhagyására. Egyedül Violet tartott még ezen a földrészen, életben, hiszen ő a húgom lánya. Megérdemli hogy tudja milyen volt az édesanyja, ha már ő maga nem ismerhette meg csak az aranyvérű családanya részét.
- Miért talán engem nem bántott eddig. - néztem a kék, szinte átlátszó tekintetbe dacosan és szememben most nem pusztán a harag, hanem a megvetés és a csalódottság is csillogott. Belül azonban csak az üresség és a fájdalom érzése maradt, hiszen életem kezdett egyre jobban olyanná válni, mint a vámpír létem előtt. Egyetlen személy volt aki parancsolhatott nekem és én nem voltam képes ezt megakadályozni, bábu lettem. Egy olcsó bármikor lecserélhető bábu lettem, akit kénye kedve szerint irányíthatnak mások a saját céljaik elérése érdekében.
- Vigyázzon, még a szaván fogom. - húzódott szavai nyomán torz mosoly az ajkaimra. Olyan mely ezelőtt még sosem... s szinte ugyanabban a pillanatban éreztem a lökést, majd a kemény téglát a hátamnak nyomódni. A követező pillanatban meg már előttem is volt, s testem ismételten az ő hatalma alá került. Mintha leláncoltak volna, mint egy áldozati bárányt, akinek a dolga nem más, mint itt és most elveszni.
Riadtan szorítottam össze a szemeimet, amikor megpillantottam előbújni az agyarát, és abszurd módon lehunyt szempilláim mögött először Isabella, majd Violet arc derengett fel, aztán ismét jött a fekete üresség. Nem is reménykedtem másban, hiszen két ember szerettem csak ezen a világon. Azonban ahogy az agyarak a nyakamba vájtak, szemeim kipattantak, s a testem reflexből cselekedett. Hatalmasat taszítottam a férfin és ezzel egy egyidejűleg, valami fényesség áradt a tenyeremből. Leon a szemközti falnál végezte, én pedig nyakamból vastagon dőlő vérfolyammal, összeroskadtam a földre.

Csak vállat vonni tudtam a bagoly mondja nagyfejű megjegyzésére. Ha eddig nem találta meg ki változtatta át, hát nekem hogy a pokolba menne olyan könnyen? Ezen kívül az sem kizárt, hogy Katherine képességének semmi köze a teremtőjéhez. Nálam is ez a helyzet. A bénítást és az áramütés generálását nem az Elsőtől örököltem, semmi köze nem volt hozzá. Ezt saját magam fejlesztettem ki. Előnyös lenne ha megtalálnám a nő teremtőjét, de megelégszem egyelőre Katherine-nel is.

A kis mondandója egy csöppet felhergelt. Eddig sem terrorizáltam a jó népet. Ha így lenne, már nem lenne egyetlen aranyvérű sem a környéken... -Hogy én terrorizálom? Ne sértegessen Katherine. Nem friss hús vagyok, hogy efféle badarságot kövessek el. -gyorsítottam a tánclépéseken, majd egy forgást követően a zene újból lassabb ütemre váltott, ehhez igazodtam ismét. -Nem ismétlem önmagam, de a türelmem véges...Játszhatunk más módszerrel is. Jöjjön bármi, egy ujjamat sem fogom mozdítani egyikük életéért sem. -A zeneszám elhalkult, s abban a pillanatban löktem egy nagyot a nőn. Amint a háta a falhoz koccant, én nyomban előtte termettem. Katherine most vett le egy nagy terhet rólam. Nem kell pátyolgatnom sem őt, sem az unokahúgát. -Bármilyen hihetetlen, vannak nálam sokkal rosszabbak is, és tudom, hogy Katherine Storm létezése sem ismeretlen a számukra. -Megparancsoltam a testének a teljes mozdulatlanságot, így vártam meg, hogy a szemeimbe nézzen. -Azt hiszi így megvédheti a kis Violetet? Tőlem sem tudná... -Nem is értem mi a fenéért koptatom a szám, hiszen már rég nem akarom meggyőzni. Lehajoltam a nyakához és mélyen beszívtam az illatát. A szemfogaim megnyúltak, ahogy az arcom, a tekintetem is megváltozott. A sorsa ezennel eldőlt.

-Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű. - éltem a tökéletes hasonlattal, amikor közölte, hogy támpont nélkül nem olyan könnyű. Mintha csak azt gondolná, hogy én sosem kerestem azt a valakit, annak idején megharapott. Önmagához hasonlóvá változtatott, pusztán azért, hogy így álljon bosszút a családomon. A dolog ott hibádzott, hogy apám ettől még elszántabban üldözte a vámpírokat, s tudtam ha velem is találkozott volna, egyikünk nem élne mára. Bár ő már így sem él... De anyám megnyugtatására természetes halál vitte el és nem egy magamfajta.
- Szóval maga azt várja el tőlem, hogy az unokahúgom és a magam védelméért cserében, ön a véremet vehesse, és ezáltal immáron nappal is terrorizálhassa az embereket, nem csak a nap leszállta utána? - érdeklődtem tőle ezúttal csevegő hangnemben, mintha csak arról beszélgetnénk, hogy holnap vajon esni fog-e az eső. Szavaimban szándékosan említettem meg magamat is, hiszen azt kellett hinnie, hogy ragaszkodom az élethez. Nem ismert engem, hiszen ha bármi fogalma is lett volna rólam és a gondolkodásomról, akkor azt is tudná, mennyire nem sokat számít már rég óta a saját fél életem.
Sosem szerettem ha kísérleti nyúlnak használtak, mi több ha felhasználtak valamire. Már pedig új létemet is ezek oknak, indoknak köszönhetem, hiszen már akkor is csak egy eszköz voltam a vámpírok kezében. Egy eszköz a bosszúra, amely nem vált be, tehát sorsomra hagytak. talán abban reménykedtek, hogy majd apám végez velem. Legalább nem a szüleim voltak az egyetlenek akiknek csalódást okoztam.

Mennyi indulat! Bájos ez a nő. -Higgye el, dolgozom rajta. De támpont nélkül elég hosszadalmas a kutatás. - Válaszoltam vele ellentétben egészen könnyed és lágy hangon. Egyre jobban szórakoztat ahogy látom felszínre törni Katherine dühödt érzéseit. Nem tudom miért tetszik ez annyira. Biztos ez is egy olyan beteg heppem a sok közül, melynek egész skáláját hosszadalmas lenne felsorolni.
Láttam rajta, hogy kicsit sem bízik bennem. Miért is tenné? Fordított esetben én sem tenném. De remélem az alku tárgya mégis felkelti az érdeklődését. -A véréért cserébe ön és a bájos unokahúga sértetlenek maradnak és élvezhetik a teljes védelmem. Ellenkező esetben mindkettőjükre biztos halál vár. És nem feltétlenül az én kezem által... Választhat a rossz és a kevésbé rossz közül. Én még finom voltam azokhoz képest, akik felfigyeltek magára. El tudom intézni őket, de csak akkor, ha megkötjük az egyességet. -Teljes komorsággal néztem a szemeibe. Itt a csavar, ami miatt mindenképpen érdemes átgondolnia a választ. Ugyanis nem én vagyok az egyetlen, aki meg akarja szerezni a napfény titkának a kulcsát... Ha Katherine nemet mond, úgyis megszerzem a vérét, de ez esetben elzárom a külvilág elől és csak addig tartom életben, míg nagyon muszáj. Nem fogom hagyni, hogy bárki is megelőzzön. Violetet is eltüntetem, ha kell, az egész családjával egyetemben. És itt vége is a történetnek. A másik lehetőség kockázatosabb, de minél tovább lenne életben a nő, annál tovább tudnék kísérletezni a vérével. Tehát megvédem ha kell, amivel csak nyűgöt veszek a nyakamba...

Bár szinte minden pórusom tiltakozott az ellen, hogy belemenjek ebbe a táncolós dologba, még is igent mondtam. Annak ellenére, hogy tudtam, nem sok jóval kecsegtet ez az egész tánc, hiszen ezáltal túl közül kerül egymáshoz a testünk, és az ő képességével egy nagyon veszélyes. Nem tudom, hogy a szemeimbe kell-e néznie ahhoz, hogy használja a képességét, de ha nem akkor talán kivédhetem. Valahogy meg kell védenem magam, még ha látszólag védtelennek is tűnök.
Végül, ahogy másik keze könnyed mozdulattal a derekamra csúszott válaszként, saját szabad karomat a vállára helyzetem, felvéve a tánctartást. Csak a magas sarkú cipőm halk kopogása vert visszhangot ameddig kitáncoltunk az előcsarnokba, ám azt követően ő törte meg a beállt csöndet.
- Akkor talán azt keresse, aki engem is megharapott. - vágtam azonnal az arcába indulatosan, de ahhoz nem volt elég bátorságom, hogy elengedjem a kezét és eltávolodjak tőle. nem akartam túlfeszíteni a húrt, hiszen az előbb elismerte, hogy a véremet akarja. Mi tartaná tehát vissza attól, hogy elvegye, hiszen még csak védekezni sem tudnék rendesen.
- Még is miféle alkut? - kérdeztem bár ez leginkább csak időhúzás volt. Nem bíztam meg benne! Eszem ágában sem volt nekiadni a véremet, hiszen ha megkapja, akkor már semmi sem tartja majd vissza attól, hogy nappal is kegyetlenkedhessen és gyötörhesse azt, akit csak akar. Eszem ágában sem volt hozzásegíteni egy ilyen szörnyeteget a napfényhez. Akkor inkább véget vetek magamnak...

Tényleg minden színészi képességemet latba kell majd vetnem ennek az estének a folyamán, hogy túléljem. Hogy túléljem én is, és Violet is. Figyelmeztettem Dubmeldore-t hogy mire készülök, tehát nem éri majd váratlanul, ha érdekes hírek kelnek szárnyra, néhány nap múlva, vagy akár már holnap. A lényeg, hogy Violet tökéletes biztonságban lesz a Roxfortban és ha elhagyja is... akkor sem marad majd védtelenül magára.
- Igazán jó választás. - mondtam, ám ezúttal nem mosolyogtam. Nem óhajtottam túllőni a célon, egyébként sem voltam az a folytonosan mosolygó típus. Inkább a hűvös és csendes szemlélődés voltam én magam mindig is. Ahogy régen előbb megfigyeltem, aztán amikor a legnagyobb esélyem volt a győzelemre lecsaptam... és győztem is. És ezt most sem lesz, nem lehet másképpen!
- Átgondolom az ajánlatát. - közöltem egyszerűen, amikor azonban mellém lépett reflexszerűen, léptem távolabb tőle, majd hogy ne legyen olyannyira kínos a helyzet, egyszerű, lassú léptekkel elindultam a keze irányába, amerre az étkezőt sejtettem. Ahogy magas sarkú cipőm sarka visszhangot vert a márvány padlón, kísérteties borzongás járta át a csontjaimat. Rossz érzésem volt, amit nem tudtam megmagyarázni.

//Kathy --> Étkező ^.^//

[
Valami nem stimmel. Túl nyugodt, túl barátságos. Eddig minden próbálkozásomat hárított, ideges és ellenszenves volt. Most még egy mosolyt is sikerült megejtenie azon kívül, hogy hozzáérhettem mindenféle arcrángatózás nélkül. Van egy olyan érzésem, hogy ez lesz az a vihar előtti csend, amire idáig vártam. Ha tévedek, nem veszítek sokat, csak nyerek egy kellemes estét egy vámpírhölggyel, aki mellesleg értékes portéka. -Elmehetsz. -közöltem a nő háta mögött bámészkodó manónak, majd tekintetem újfent Katherine-re szegeztem. -Legyen úgy. Remélem szereti a tradicionális ételeket. -Elléptem előle és mellé álltam, kezem az étkező felé emelve mutattam az utat. -Csak ön után, Miss. Később körbevezethetem a házban, ha óhajtja és kíváncsi az ódon épület történetére. -Nem mozdulok míg nem indul el. Hülye azért nem vagyok, hogy hátat fordítsak neki. Amúgy sem illik, de nem is tenném.

Úgy véltem, hogy ameddig csak képes vagyok féken tartani magamat, megteszem és kivárom a legalkalmasabb pillanatot a cselekvésre. Most nem szabad kapkodni, nem szabad idegesnek és feszültnek tűnni. Vagy legalább is nem jobban a kelleténél. Olyannak kell lennem mint máskor, mintha csak egy másik nem kívánatos személlyel vacsoráznék, a lényeg, hogy ne gondoljak arra amit tenni készülök, hogy ne láthassa a szemeimben a szándékot. A lényeg, hogy csak az utolsó pillanatban fedjem fel a célomat, egészen addig nincs más dolgom, mint játszani.
- Nem mintha sok választásom lett volna. - közöltem apó mosollyal az arcomon, miközben feléje nyújtottam a kezemet, hogy azt illedelmes csókkal illethesse. Így voltam nevelve és ez valami olyasmi volt, amelyet nem tudtam kontrollálni. Voltak gesztusok, amelyeket látva a szememmel a testem előbb reagált rá, mint az eszem.
- Ez igazán kedves. Nem kérek köszönöm, talán utána. - válaszoltam udvariasan. Jobb ha előbb eszünk, és csak aztán iszunk. A vacsora végeztével ha távozom, akkor nem lesz túl feltűnő egy manónak sem, hogy az uruk még a vacsorára sem fáradt be az étkező... minek után már nem él. Szavaimnak megfelelően a még mindig mögöttem álló manónak nyújtottam a stólámat és a táskámat, hogy tegye le az itt lévő asztalra, ahol a helye van.

[
A zakóm zsebébe nyúltam és megérintettem a benne lapuló füzért, amit több száz éve őrzök már. A régmúlt jutott eszembe. Ez a ház is arra emlékeztet, hiszen szándékosan rendeztem be így. Ezzel tisztlegek az emberi életem előtt. Pontban kilencet ütött az óra, amikor bűbájos partnerem belépett az ajtón. -Jó estét Miss Darkrose. -üdvözöltem udvariasan miközben felálltam és elé sétáltam. -Örülök hogy eljött. -tenyérrel felfelé kinyújtottam a kezem, elvégre kézcsókkal szokás illetni a hölgyeket. Régi szokás ez, de én ragaszkodom a hagyományokhoz. eldöntöttem, hogy ameddig lehet, udvarias leszek vele. Eddig is az voltam, csakhogy nem adott sok teret, hogy kibontakozzak. De most hazai pályán mozgok... -Ha megjegyezhetem, kegyed gyönyörű ma este. -Szó mi szó, a nő valóban elragadóan fest. -Óhajt egy italt a vacsora előtt?

Egy lila pántos kis ruhát választottam a mai estére, amely nem tartozott a kedvenc darabjaim közé. Nem láttam értelmét, valami olyan ruhát viselni, amit túlságosan is kedvelek, elvégre az sem biztos, hogy megérem a holnapot. ha valamit elszúrok, ha csak egyetlen apró hibát vétek, akkor Dumbeldore kereshet magának másik SVK tanárt. És bár eddig nem hittem az átkokban, kezdem úgy érezni, hogy azaz állás valóban átkozott lett.
Ilyen gondolatok közepette hagytam el az iskolai birtokot és a professzorúrtól kapott címtől nem messze hopponáltam. Értelmetlen lett volna megpróbálnom egyenest a kastélyba hopponálni, tekintve, hogy minden bizonnyal számtalan bűbáj védi, ahogy a Roxfortot. Mindenesetre, ahogy egy manó kíséretében keresztül sétáltam a kastély felé vezető úton meg kellett állapítanom, nem a legbarátságosabb épület, amelyet valaha láttam. Bár lehet rossz érzésem mindössze a lakója, tulajdonosa miatt van, nem pedig maga az építmény tehet róla, elvégre a Roxfort sokkalta magasabb és terebélyesebb nála. Amikor a manó szélesre tártam előttem a hatalmas fafaragású ajtót beléptem az előcsarnokba, és szembe találtam magamat vele. Tekintetem röviden villant az órára... kereken 9 óra volt. Pontos vagyok, mint a halál.
- Jó estét. - köszöntem egyszerűen, lila kis táskámmal, s a ruhámhoz illő stólával a vállaim körül, miközben tisztességes távolságra megálltam tőle.

~Tikk-takk. Tikk-takk. Telik az idő, Katherine.~ Az előcsarnokban vártam rá, a kedvenc fotelomban ülve. Vajon mennyire merész a nő? Képes lenne kockára tenni Violet életét a büszkesége miatt? Egy pohár whisky társaságában ezen merengtem. Holtbiztos vagyok abban, hogy nem merné kiszolgáltatni hőn szeretett rokonát. El fog jönni. A fejemet teszem rá. A sarokban álló antik faliórára néztem. Maradt még öt perce.
Kaphatott egy kis ízelítőt a hatalmamból, remélem felfogta mi történik ha ellenkezik velem. Még ha próbálkozna is valamivel, Violetet nem tudja elrejteni előlem, és jobb ha azt is elfelejti, hogy ő maga szívódik fel. Kész öngyilkosság lenne a részéről. Csak azért van még biztonságban, mert az Első ezt az utasítást adta. Élve kell nekünk, nem holtan. Egyelőre. Minden attól függ, meg tudom e szerezni a vérét. Márpedig ma este Katherine kisasszony lesz a főfogásom...

...