Temető

Gyermekem

Figyeltem, ahogy a fájdalom megjelenik az arcán, s görcsbe rántja szinte egész testét. Leonardo egészen idáig sosem hibázott. Sosem tett semmit sem, az akarom ellen, sosem kérdőjelezte meg a parancsaimat, mindig is hű volt hozzám. A leghűbb gyermekem volt, melyek közül ő volt a legelső. A másik kettőt nehezebb volt engedelmességre bírni, s ő sokszor nézte végig testvérei szenvedését tudva egyszer ő is állhat majd a szenvedés oltárán. S most eljött ez a pillanat.
- Légy erős gyermekem, mert aki gyenge az elbukik. Gyengékre pedig nincs szükségem! - hangom ostorcsapásként érte, s a hátán felbukkant őt vastag vágás, amelyből szintén patakzani kezdett a vér, még is gyengébben, mint ahogy a mellkasából. Ezek a sebek közel sem volt annyira mélyek az elsőhöz képest. Az első volt a büntetés, a második a figyelmeztetés az örök hűségre és fegyelemre, amelyet megköveteltem tőle.
- Most menj hagyj magamra, s ne hagyj többet cserben. Találd meg a nőt. - intette egyetlen kézmozdulatommal útjára, s hangom lágy zengése nyomán a hátán lévő sebek közül egyetlen vonal azonnal begyógyult a többi figyelmeztetésként égett a bőrén némi vérrel borítja a fehér felületet.

Teremtőm

Tudtam mi következik, de a fájdalomra nem voltam felkészülve. Az Első olyan természetfeletti hatalommal bír, melyről még nekünk, hű gyerekeinek sincs fogalma. Három vágás hasította fel a mellkasom, melyből azonnal ömleni kezdett a vér. Legszívesebben teleordítottam volna a falakat, de jól tudtam, minden gyengeség fokozná a dühét. Bűnhődnöm kell, mert hibáztam. Emelt fővel teszem és kibírom, bármit is szán nekem a vétkezésemért. Összeszorított állkapcsom alól zihálás törte útját, de nem kiáltottam, csak azt hagytam, hogy a testem megélje a fájdalmat. A tenyereimre támaszkodva élesen szívtam ki és be a levegőt, a pulzáló-lüktető fájdalomhullámok közepette, melyekkel párhuzamosan vérem tócsaként gyülekezett körülöttem, vastag vörös színben áztatva a padlót. -Uram kijavítom a hibát, többször nem menekülhet előlem. Megesküszöm rá -Ígértem zihálva, a rikító szempárba nézve. Látásom homályos lett, az erőm sem a régi. Túl sok vért veszítek. Ennek nem lesz jó vége csessze meg...

Gyermekem

Figyeltem, ahogy az ajtó becsukódik halandóból vált éjszakai gyermekem háta mögött, elzárva előlem a külvilágot, ahova már hosszú hosszú ideje nem léphettem. Legalább is nem éreztem, hiszen testetlen szellem alakként, minden szilárd tárgyon csak átsiklik testem, ám mentális erőm soha nem látott méreteket ölt. Ez az én fegyverem, a testben élő szolgáim ellen akik engedetlenek, ne adj isten árulásra adnák fejüket. S itt van Leonardo... Lucifer egyik sötét szárnyú, gyilkos angyala.
- No hát, végre megmutatkozott hova tűnik a gyilkos sugár. Ha már őt magát nem taszítja kárhozatba, hát segít neki, hogy másokat, a saját fajtáját a pokolra küldhesse vele. - tekintetem a fiam megégett arcára terelődött, sebeit felmérve még nem történhetett túl régen, s minő meglepetés még számomra is, Leonardo sebei nem úgy gyógyultak, ahogy azt elvártam tőle. A sebeknek el kellett volna tűnniük, ahogy az eddig mindig történt, más esetben.
- Elvesztetted a nőt? - kérdeztem, s ahogy hangom mennydörgésként verődött vissza a falakról az általa viselt ruha mellkasán három vastag vágás jelent meg, melyből forró vörös vére beteríteni kezdte a padlót. Haragom égtelen volt, s most ő is megtapasztalja dühömet, hiszen hibázott. S minden gyermek tanul a hibáiból, és azt azt követő büntetésből.

Teremtőm

Egyáltalán nem fűlik a fogam az elkövetkezendő izzadásban gazdag találkozóhoz. Rohadt nagy hibát követtem el. Mit hibát? Hibák sorozatát, amit az Első nem fog díjazni... A fenébe... Elvesztettem Katherine-t, kicsúszott a karmaim közül, ráadásul rendesen megégetett, nem is egyszer. Az égési sérülések nyomai még nem gyógyultak be teljesen, de sokkal jobban aggaszt az ebből kiinduló és ide vissza érkező kérdés, miszerint hogy a fenébe képes mindenre az az átkozott nőszemély? Na és a másik veszélye tényező amire nem számítottam, az a húgom elmebetegsége. Nem értem hogy történhetett, hogyan fordulhatott elő, hogy egyszerűen két részre szakadt a tudata, ráadásul az egyik része ki akar csinálni... Mondhatom pompás kilátások elé nézek.
Amint beléptem a paplak ajtaján, az Első jelenléte megfagyasztotta bennem a vért. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd tettem beljebb pár hosszú lépést. Meghajoltam nagysága előtt és azzal a mozdulattal térdre ereszkedtem, ezzel kimutatva hűségem és tiszteletem előtte. -A nő több titkot rejteget, mint azt gondoltam volna. -Felemeltem a fejem, hogy megmutassam az égésnyomokat, melyek az arcomat fedték. -Képes a testéből napfényt előállítani. Nem tudom hogyan, de pokolian erős sugarak törtek fel belőle. Először csak védekezésből, másodszor már szándékosan. -És tudtam, hogy most ugrik a majom a vízbe. Nem fogom belekeverni a húgomat. Ez az én keresztem, nem számítana sokat. -Uram, a sugarak csaknem halálom okozták, és a nő kihasználta ezt.

Leonardo La'Morte

Testetlen szellemként létezem önnön akaratomból és egy boszorkány ügyességének tökéletes párosításával. Ez adja meg majd a lehetőséget, hogy hamarosan a napfényben járjak legyőzhetetlenül. Ám addig örökké hűséges gyermekeim segítségére szorulok, hogy felkutassák azt a három személyt, akiket a nap sem éget, s pusztít el. Rájuk van szükségem, ők kellenek, ahhoz hogy ismét testbe bújhassak, a sajátomba, amelyet már a nap sem fog majd. Addig azonban eme régi kihalt temető paplakának árnyai között élem féléletem. De már ne sokáig...
- Eljöttél hát gyermekem, mond milyen híreid vannak? - kérdeztem s szellem testemből rikítóan kéken izzó szemeimet a paplak ajtaján belépő férfira szegeztem. Éreztem, hogy odakint leszállt a sötét, éjszaka, amely máskor a korlátlan táplálkozás órája volt. Azonban testetlenül még a vér sem juthatott el hozzám, bár nem is volt rá szükségem, s még is vágytam rá. Fürdeni akartam áldozataim vérében, ahogy egykoron.