Joanna Cutteridge

1997. december 29. ~ Kedves Naplóm!
Már csak pár nap választ el az újévtől. A sok dráma után, amin ezen az évben keresztülmentem, még csodálkozom, hogy nem őrültem meg. Emlékszem, régen mennyire energikus és könnyen szocializálódó voltam. Állandóan a társaság középpontjában voltam és mindenki szeretett. De most… most teljesen más a helyzet. Újonnan mindenki teljesen hibbantnak néz. Viszont nem én tehetek arról, ami velem történt. Hogy mi is volt ez pontosan? Nos, igazából pont ezért kezdtem bele a naplóírásba, mert valahova ki kell öntsem a szívem. Úgy elmondanék mindent Chloe-nak, de ő éppen Finnországban telel a családjával, én pedig itthon ülök és rettegek a naptól, amikor újra vissza kell menjek a Roxfortba. Apa és a bátyám pedig egész nap nem szólnak hozzám, csak a szobájukban, vagy éppen a konyhaasztalnál ülnek és gyászolnak. Én is gyászolok, de dühös is vagyok apára azért, amit tett. Vagyis, amit tenni akart. De erről majd később beszélek.
Anya még idén februárban halt meg egy autóbalesetben. Épp egy sajtókonferenciáról tartott hazafelé, amikor meglátott maga előtt egy kutyát és mivel nem akarta elütni, félrerántotta a kormányt. Ennek következtében pedig a kocsival egyenesen a folyóba hajtott. Ez is rossz abban, hogy mugli születésű vagyok: a családtagjaim nem tudjál megvédeni magukat mágiával a veszéllyel szemben, mivel teljesen varázstalan emberek.
Amikor bagolypostán megkaptam a levelet, amiben anyám tragikus balesetéről írtak, először fel sem bírtam fogni, amit olvastam. Menten felrohantam a hálókörletembe, majd leültem az ágyra és szépen lassan eljutott az agyamig, mi is történt. Innentől fogva nem volt visszaút: utat engedtem a kitörni akaró könnyeknek, s addig sírtam, amíg mind egy cseppig el nem fogytak. Ezután napokig úgy működtem, mint egy zombi. Amikor nem tanítás volt, az ágyamon kuksoltam és némán, a semmibe meredve gyászoltam. Senkivel nem vettem fel a kapcsolatot, igyekeztem mindenkit elkerülni. Chloe persze próbált szóba állni velem, de én visszautasítottam, eltoltam őt magamtól. Én sem tudom, miért. De most már bánom. Hiszen ha már akkor kibeszéltem volna a lelkem, talán megint a régi lennék. De nem, nekem makacsnak kellett lennem. A mély depresszióba esés pedig csak a kezdet volt. Elkezdtek rémálmaim lenni, s ha ez nem lenne elég, általában sosem az ágyamban ébredtem. Először azt hittem, valaki csak meg akart viccelni és kicipelt a folyosóra, de nem. Nem ez történt. Alvajáró voltam, ami már csak az álmaimat tekintve is logikus, hiszen mindig azt álmodtam, hogy egy autó elől menekülök, de az elüt és azzal együtt zuhanok a vízbe. Ezután pedig mindig lihegve, izzadságtól elöntve ébredtem fel. Valami borzalmas volt vagy négy hónapon keresztül ilyen élményeket szereznem.
Furcsa mód, mire vége lett a tanévnek, elmúltak ezek a rémálmok és alvajárások. Helyette azonban életem legszörnyűbb és legelviselhetetlenebb nyara következett. Azelőtt minden nyáron elmentünk valami mediterrán országba nyaralni a családdal, de ezúttal más volt. Még csak szóba sem jött, hogy esetleg el kéne utazni valahova. Sőt, úgy igazából semmi sem jött szóba. Nagyjából ugyanaz volt a helyzet, mint most. A családon belül senki nem szólt senkihez. Még anya temetésén sem. Aztán hirtelen visszatértek. Visszatértek a rémálmok és az alvajárások. És ezúttal is pontosan ugyanazok történtek álmaimban, s általában a kertben, vagy valamelyik másik hálószoba padlóján ébredtem. Apa egy darabig megértette, hogy miért történik ez velem, azonban egy idő után kezdett őrültnek hinni.
Na itt jön z, ami miatt még most is dühös vagyok rá. Egyik éjjel az előszobában ébredtem és hirtelen hangokat hallottam fentről. Pontosabban a fater hangját. Nem értettem, mit mond, de hallatszott rajta, hogy nagyon ideges és szomorú egyszerre. Felmentem a lépcsőn, s lábujjhegyen lopóztam a szobája közelébe. Fülemet az ajtóra tapasztva hallgatóztam, majd fél perc után leesett miről van szó. Kezeim ökölbe szorultak és nagyon vissza kellett fogjam magam, nehogy teljes erővel belevágjak a falba. Visszarohantam a szobámba, majd letelepedtem az egyik sarokba, s térdemet átkarolva ültem. Nem fakadtam sírva, azonban teljesen ki voltam ábrándulva. Mégis hogy képzeli apa, hogy csak úgy a diliházba küldhet? Én ezt nem hiszem el. Mi történt vele? Azt hittem, megért, de ezek szerint túlbecsültem. Ez az én hibám. Mindig túlbecsülöm az embereket, túl sok bizalmat táplálok irántuk. Aztán pedig mindig hátba szúrnak.
Szerencsére azonban kiderült, hogy nem kerülök elmegyógyintézetbe, mert hosszú fontolgatás után nem soroltak az őrültek közé, egyszerűen csak a gyásznak tudták be a történteket. Hogy nekem mekkora szerencsém volt

1998. május 24. ~ Kedves Naplóm!
Hát ennek is eljött az ideje. Végre 16 éves lettem. Hogy én mennyire vártam már ezt a pillanatot. Annyiszor elképzeltem, milyen lesz majd a 16. születésnapi bulim. Ezerszer elterveztem már a fejemben, hogy mit fogok viselni, kiket hívok meg és hogy hol lesz megtartva.
Jelenleg is van bennem némi öröm, hogy végre ennyi idős lettem, de nem olyan, mint a többi születésnapom. Csak a rokonoktól és egy-két itteni barátomtól kaptam ajándékokat. Az, hogy egy bulit szervezzek, meg sem fordult a fejemben, mert az után, hogy hivatalosan is én lettem a „dilis lány”, mégis ki jött volna el? Legfeljebb heten, de még azt is kétlem. Pedig pont most kezd visszatérni a régi énem. Az a Joanna, aki mindenkivel kedves volt és állandóan társaságban forgott. Már érzem, hogy kezdek megint az a lány lenni. De kötve hiszem, hogy a többiek valaha is képesek lennének úgy tekinteni rám, mint régen.

Hm… Hol is kezdjem? Talán ott kéne, hogy milyen voltam régen, mert arra is szükség van ahhoz, hogy teljes kép alakuljon ki rólam. Régebben állandóan pörögtem, mindenkivel igyekeztem kedves lenni és a társaság volt a mindenem. Ritkán voltam szomorú, nagyon nehéz volt lerontani a hangulatomat. Igazán életvidám lány voltam. Jó, mi? Az volt, nem vitatom, azonban az után a bizonyos eset után teljesen megváltoztam. Magamba zárkóztam, antiszociális lettem és ha valaki hozzám akart szólni, azt automatikusan ellöktem magamtól. Azonban ezen időszakomnak nagy előnye volt, hogy makacsabb lettem és meg tanultam jobban ragaszkodni a céljaimhoz. Mert hát miért is mondja meg mindenki, hogy mit tegyek?
Most már nem vagyok az a mély depresszióban levő lány, lassan-lassan kezd visszatérni a valódi énem, de tény, hogy megkomolyodtam, és mint említettem a makacsságom is erősebb lett. Meg tanultam kicsit jobban önállósulni és a józan eszemre hallgatni. Viszont nem ártana megint társaságba járni, de nem lesz valami könnyű munka kimásznom a gödörből, ahova a gyász vitt.

Nos, kezdjük talán a leginkább vitatott külső elememmel: a hajam. Akárhányszor csak szóba jött a külsőm, mindig vitatéma volt a hajam színe. Én magam világos vörösnek titulálom, de sokan mondják, hogy inkább vöröses barna, vagy barnás vörös, esetleg eper szőke. Ezeket hallva szinte én is megkérdőjelezem hajam valódi színét. Nem ártana a színének egy saját nevet adni. Lehetne Joanna színű. Akkor nem menne a vita az árnyalatokról.
De most hagyom a rizsát és áttérek a többi részre is. A magam 160 centijével nem vagyok egy égimeszelő, sőt, a koromhoz képest elég alacsony vagyok. Viszont már hozzászoktam, hogy a korombeliek mindig fölém tornyosulnak. Hatalmas, zöld szemeim vannak és állítólag ez bennem a legvonzóbb. Nem szeretnék egoista lenni, de én ezt nem is vitatom. Valóban szépnek találom a szemeimet, miért ne lennék rájuk büszke?
Testalkatom karcsú, bár egy éve még volt rajtam itt-ott egy kis fölösleg, de sikerült leadnom és most már tökéletes az alakom. Öltözködni pedig divatosan szoktam, de azért viszek egyedi elemeket is a stílusomba, mert nem szeretek tömeglány lenni.