Lily Evans Potter (Boszorkány)

Név: Lily Evans Potter ( született: Lily Rose Evans )
Becenév: Lily és a leggyakoribb becenevem: Anya
Kor: 38 éves
Rangod: Boszorkány ---> Auror
Nem: Nő
Származás: Mugli születésű
Születési idő: 1960. január 30.
Születési hely: Fonó Sor, London, Anglia

Család:
Anya: Mary Jones - 59 éves - mugli óvónő
Apa: Christian Evans - 61 éves - mugli állatorvos
Testvérek: Petunia Dursley ( született: Petunia Evans ) - 38 éves
Egyéb családtag: A férjem: James Potter - 38 éves - auror
A fiam: Harry James Potter - 18 éves - diák
Háziállat: Volt egy macskánk, még mikor Harry megszületett, aki oda lett, mikor Godric's Hollowból menekültünk. Azóta nem volt több háziállatunk.


Érdekesség: Mikor első ízben érkeztem vissza Roxfortból, még kislányként, Petuniával úgy össze verekedtünk - már nem is emlékszem, mi miatt -, hogy felhasadt a bal szemöldököm. Azóta is egy kis törés emlékeztet benne az incidensre.
Ezen kívül fiatal diákként küldtem egy akváriumot Lumpsluck professzornak, egy aranyhallal, ami később a Frencise nevet kapta.
Személyes tárgya: Van egy nyakláncom, amit még édesanyámtól kaptam sok-sok évvel ezelőtt. Mindig magamnál hordom, ha nem is a nyakamban; az emlékeztet arra, milyen fontos is a család, a szeretet, a megértés.

Pálcád: 11,5 hüvelyk, kényelmesen hajlékony, cseresznyefa és egyszarvúszőr a magja
Iskolai házad: Griffendéles voltam, de már végeztem.


Előtörténet:

Kedves Naplóm!

Igen, tudom, megfogadtam, hogy nem írok beléd többet, mert - emlékszem - azt mondtam, naplót vezetni diáklányos dolog; családanyák nem csinálják! De ma mégsem bírtam megállni, mert bár a lapjaid már évek óta üresek, az idő halad tovább, nekem pedig rengeteg mesélni valóm van ...
Akkor bele is vágok, ha nem baj!
1960. január 30-án születtem a Fonó Soron, ám egy pillanatig sem éltem ott, ugyanis szüleim - Christian és Mary - messzebb laktak, egy barátságos brit kertvárosban. Oda vittek haza a kórházból, a nővéremhez, Petuniához.
A gyermekkorom teljesen átlagosan telt. Óvodába jártam, s bár néha történtek velem furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok, ezeket mindenki letudta egy biccentéssel, mondván: majd kinövöm. Azonban míg ez a mondat beválik azoknál akik példának okáért mondjuk örökmozgók vagy sejpítenek, nálam nem vált be. Bennem ugyanis már akkor, alig két-három évesen is sokkal nagyobb erő lakozott; olyan, amit a közönséges halandó fel sem bír fogni. De erre majd visszatérek később.
A nővéremmel, Petuniával, azaz Tuneyval, tökéletes volt köztünk az egyetértés! Két év kor különbség mellett ez - azt hiszem - elvárható is. Amikor alig látszottam ki a földből Ő tanított színezni úgy, hogy ne menjek ki a vonalból, Ő vitt ki délutánonként a közelben álló játszótérre. Nagyon szerettem, olyan akartam lenni, mint Ő! Ő, aki szőke volt és közkeletű, gyermeteg kifejezéssel "nagylányos". Rengeteget segített az édesanyánknak, én pedig álmodozva néztem a jelenetet, miközben azt tervezgettem, ha nagy leszek az én kislányommal is ilyen jól megleszünk majd! Édesapám pedig a férfi ideált képezte az életemben. Az idő folyamán számos családi videó előkerült, ahol még az alig öt éves énem bőszen hangoztatja: ha felnő, olyan férje lesz, mint a Mamának a Papa!
Tehát igazi, idilli családi életünk volt, mondhatom. Az egész mese, játék, móka, kacagás.
Aztán egy napon belépett az életembe Perselus Tobias Piton és mindent a feje tetejére állított!

Úgy emlékszem, 1970. júliusában történt a dolog. Mintha csak tegnap lett volna ...
Tuney-val épp a közeli játszótéren szórakoztunk. Meleg volt, bár már jócskán alkonyodott. A nap épp utolsó, aranyszín sugaraival öntözte meg a tájat, mielőtt eltűnt volna a nyugati horizonton.
Azonban ez nem szegte kedvünket. Épp azon gondolkoztunk, milyen kifogással bírjuk rá a mamát, hogy hadd maradjunk kint még egy kicsit, mikor remek ötletem támadt. Felpattantam a hintára, Tuney mellé és hajtani kezdtem. Őrjítő magasságokba emelkedtem a közönséges játékszerrel, majd mikor elértem a hinta tűrőképességének csúcsát egyszerűen kiugrottam belőle. Irreálisan sokáig lebegtem oda fönt, míg végül talpra huppantam a tér salakkal felszórt talaján. Emlékszem, mennyire félt Tuney. Azt mondogatta, nem jó amit csinálok, meg hogy a Mama megtiltotta. Ez nem volt igaz. Mama csak azt mondta, bánjak óvatosan ezzel az ismeretlen adottsággal. De - mivel nem volt jelen senki, kettőnkön kívül - merészebb voltam.
Hirtelen elő lépett egy hortenzia bokor mögül valaki. A fiú velem egy idősnek tűnt, hosszú, lenőtt haja volt, meglehetősen ápolatlan megjelenése már-már szándékosságot sejtetett. Azonban ez mind eltörpült amellett, amit mondott. Tőle tudtam meg, mi vagyok. Hogy honnan ez a sok energia, ami szédítő dolgokra tesz képessé. Boszorkány vagyok. Ő pedig varázsló. Először megsértődtem, nem hittem neki; inkább elvonultam haza Petuniával. Csak később, mikor megérkezett a levél a Roxfortból döbbentem rá, hogy a fiú igazat mondott ...
Ezt követően egyre szorosabb barátság alakult ki köztem és Perselus között. Nem érdekeltek a ruhái, a haja ... nekem az tetszett meg, ami belül volt. Elmesélte, milyen sokat veszekednek a szülei, hogy Ő félvér, de megnyugtatott: nem baj, ha én mugli születésű vagyok, mert a Varázslóképzőnek voltak már ilyen tanulói. Csak vele osztozhattam ebben a hatalmas, csodálatos adottságban, az élményben. És ezzel akaratlanul is megbántottam a nővéremet.

A szüleim örültek a hírnek, optimistán álltak az ismeretlenhez. Petunia azonban haragvó lett velem szemben, dühös volt rám, amiért Ő nem kapott az ajándékból, amiben nekem részem lett. Hiába mondogattam mindig, hogy erről nem Ő tehet és nem is én, Tuney megmakacsolta magát. Azt hiszem, akkor szakadtunk el végleg egymástól, mikor Perrel véletlenül megtaláltuk Tuney a Roxforthoz írt levelét. Ezt a ballépést követően csak az iskolában, a "gyogyósok" közt - ahogy Tuney mondta - voltak barátaim. Ám megismertem olyanokat is, akikkel nem ment minden zökkenő mentesen.
Példának okáért ott volt mindjárt az első napon James Potter és Sirius Black. Ki nem állhattam őket, azért, ahogyan Perselusszal bántak! Mindkettejüket felfújt hólyagoknak bélyegeztem, ám ez az idő folyamán megváltozott.
Akkor kezdtem el rokonszenvet érezni James Potter iránt, mikor Per ötödéves korunkban sárvérűnek nevezett. Na, onnantól minden kötél, minden a barátságunkat összetartó szál elszakadt köztünk, mintha elvágták volna. Mert éveken át magyarázkodtam felőle mindenkinek, hogy miért vagyok együtt vele, miért vagyunk barátok! Griffendéles és mardekáros közt ez már akkor sem volt divat ... Perselus pedig ennyivel fogta és tönkre tette a barátságunkat! Örökre.

Az iskola után titokban összeházasodtam James Potterrel, mindössze tizennyolc évesen. Az esküvőn a legjobb barátja, Sirius Black állt mellé tanúként, aki az évek során az én baráti köröm tagjává is vált, ahogy James másik két "szárnysegédje" : Peter Pettigrew és Remus John Lupin is.
A szüleim szerették Jamest, megbékéltek vele, elfogadták őt. Ám Petunia úgy meneküt előle is, mintha leprát hordozna. Két évvel később hozzá ment egy Vernon Dursley nevű, begyöpösödött, mugli férfihoz és a Privet Drive 4. alá költözött. Én pedig életet adtam Jamesszel közös gyermekünknek, aki a Harry James Potter nevet kapta!
Akkor megértettem, mit jelent anyának lenni. Harry állandó mozgásban volt, ehhez képest nem lehetett haragudni rá. A keresztapja Sirius Black lett, a keresztanyjának pedig iskolai barátnőmet, Margaret Dashwoodot választottuk. A szüleim részt vettek a keresztelőn, Tuney a férjével és az idő közben megszületett kisfiával távol maradt. Ez borzasztó rosszul érintett, de igyekeztem túl tenni magam a dolgon. Újdonsült családom ebben nagyon sokat segített! Mindent nekik köszönhettem ...

Aztán a boldogságomnak is vége szakadt. A halál vetett neki véget!
Mert ez az undok, sötét hírnök nem válogat, ahogy maga az ura sem. Aurorként számtalanszor szembe néztem már - csak úgy, mint a férjem - a néhai Tom Rowle Denemmel, aki abban az időben már Voldemort néven volt ismert, s számtalanszor meg is menekültünk előle.
Azonban ebben az esetben a gyakorlat nem segített. A kisfiunkat, Harryt akarta. El akarta venni tőlünk! A világtól! Így hát levédettük a Fidelius-bűbájjal Godric's Hollow-i házunkat - ahol az esküvő óta éltünk - és titokgazdának megtettük Siriust. Legalábbis mindenki így tudta. Ám végül Sirius nem vállalta a feladatot, ezért azt inkább Peter Pettigrewra bíztuk. Vesztünkre.
A csaló ugyanis elárult minket. Voldemort az éj leple alatt jött, s nem sokon múlott, hogy megmenekültünk előle. A Főnix Rendjének pár tagja: Frank és Alice Longbottom, Sirius, Remus és Rémszem kimentettek minket, majd elbújtattak.
Máig emlékszem, milyen bonyolult procedúra volt ez, s mégis milyen gyorsan kellett végre hajtani. Rémszem megtörte a bűbájt, mert a leple alatt nem lehetett hoppanálni. Mikor Tudjukki kitárta a bejárati ajtót mi már a fölső szinten készülődtünk a távozásra. Rémszem elvitte Harryt, mi Jamesszel együtt dehoppanáltunk. A többiek pedig - hogy ne keltsenek feltűnést - seprűkön távoztak. Mint később megtudtuk, Tudjukki azért gyengült le halottakat megszégyenítően a házban, mert a sok boldogság, az öröm, a szeretet, ami addig ott körülvett minket, ellene fordult.
Így mire Harry iskolába ment a veszély megszűnt, egy időre. Egészen tizenegy éves koráig bújkáltunk, attól kezdve viszont Dumbledore közvetlen védelme alá kerültünk. Ahogy Harry is.
Négy évvel ezelőttig ment ez így, ám akkor ismét felborult a rendszer. A Nagyúr vissza tért, s ismét hatalomra tört. Ám végül - a múlt évben - sikeresen legyőzetett, immár örökre.
Hallottam a Prófétában, ami Perselusszal történt. De még mindig nem tudom, érdemes lenne-e meglátogatni. Azt hiszem, kéne bár nem tölt el túláradó öröm a gondolatra. Sok mindent meg kéne beszélnünk.
De - remélem - innentől csak a boldogság lesz terítéken!
És képzeld, Harry barátai holnap átjönnek hozzánk. Még sosem volt alkalmunk vendégeket fogadni, a bújkálás miatt. Szóval rettentően izgatott vagyok! Most bocsáss meg, de mennem kell. A fiúk már éhesek, és én még nem csináltam vacsorát ...

Bejegyezte: Lily Evans Potter
Időpont: 1998. június 22.
Hely: Godric's Hollow



Jellem: Az évek során erős, talpraesett nő lett belőlem. A problémák megedzettek, tudom, mire vagyok képes.
A családom a mindenem. James húsz évnyi házasság után is ugyan azt jelenti számomra, mint az első hónapokban. Harry pedig ... nos ... igyekszem néha elővenni az anyai szigort vele kapcsolatban, de - köztünk szólva - gyakorolnom kéne még. Feltétlenül, odaadóan szeretem mindkettejüket!
Nem felejtettem el, milyen volt gyereknek lenni. Még ma is sokszor rácsodálkozom a világra, amiben élek. Azt hiszem, ez a legfontosabb. Hogy szeressük egymást és, hogy kitartsunk a másik mellett. Én erre törekszem mostanában.

Kinézet: 166 cm magas vagyok és 55 kg. Borzasztó, de már Harry is magasabb nálam!
A hajam égővörös, a lapockámig ér és enyhén hullámos. Legtöbbször kibontva hordom, de vannak alkalmak, mikor jobb összefogni.
Szemeim zöldek, mandulavágásúak és távol ülőek. A fiam örökölte őket, bár külsejének többi részét illetően szakasztott az apja. Az a helyzet, hogy ezt a legkevésbé sem bánom.
Bőröm fehér, öltözködésem nőies, kifinomult. Általában mugli ruhákat hordok, otthon egyikünk sem mászkál talárban. Szeretem a blúzokat, a garbókat és a vidám, világos színeket. Csak ilyen és ehhez hasonló ruhákat viselek.