Elhagyatott ház

Nagyon megkönnyebbülök, hogy nem utasítja el a segítségemet, és így eljutok vele a fotelig, miközben valami csodálatos illatot kezdek érezni. Azonnal megbolondít, de nem tudom beazonosítani, honnan jön. A pulzusom száma viszont rögtön megduplázódik tőle, és attól, ahogy átkarolva derekát, megérzem a meleg testet. Végig úgy bánok vele, mintha csak egy gyönyörű álom lenne, mely köddé vlik, amint hozzáérek. Ő azonban ott marad velem a szobában, s ki tudja, miért, ez végtelen boldogsággal tölt el. Mikor leültettem, és sikerült is elvégeznem a műveletet, amit tervezte a sérülésével, újból megérzem az illatot, s most már azt istudom, honnan jön. Ez belőle árad. De a tetőpont az, mikor tekintetnk találkozik. Elveszek szemeiben, s a pálca földön való koppanását csak nagyon távoli zajként hallom meg. Hogy csinálom ezt? Mondjuk ki: belezúgtam egy lányba másfél perc alatt, aki mellesleg egy a Halálfalók közül. De ez nem tud érdekelni. Csak, hogy itt maradjak... vele. Ez nagyon furcsa. Ilyet eddig csak Hermione iránt éreztem... de annak vége. Ez most viszont más. Különleges. Mondhatnám úgyis, hogy... intenzívebb... erősebb. Kezem megmozdul, de nem a pálca után kapok... helyette miközben szavaira figyelek, megfogom megremegett kezét, végigsimítok kézfején, hogy érezzem a puha bőrét... majd másodperceken belül az én pálcám is a földön végzi, amikor magamról teljesen megfeledkezve másik kezemet megindítva belesimítok a gyönyörű hajzuhatagba. A szívem és az agyam külön utakra indulnak. Szívem hvesen ver, míg agyam visítozik a paranoiás túlfűtöttségtől: "Ne vedd be, ez csak kelepce!! Semmit sem érez, ahogy te sem! Ez csak valami trükk, hogy harc nélkül nyírhasson ki Gondolj csak bele... hiszen az Ő követője." Míg szívem mondatai vitába szállnak vele: "Elég! Jól tudom ki ő! Ő az a lány, aki most itt ül velem szemben, és épp arra céloz, hogy úgy érez, mint én. Egy csodálatos lány, akiben egyáltalán nincs annyi gonoszság, mint amennyit magáról feltételez. Ő az, akit..." a folytatást pedig megszakította egy cselekedet. Míg szívem tanácsaira figyeltem, lassan közeledni kezdtem felé, s agyam azt üvölttte, ha eddig nem ölt meg, most mjd megteszi. De nem álltam meg. Nem, míg ajkaim nem találták meg az övét. Lassan, finoman csókoltam a puha, finom ajkakat, miközbe kezm ismét lecsúszott a testén, hogy újból átkarolj derekát, immáron viszont teljesen más célból, min mikor leültettem ide. Minél közelebb akartam tudni őt magamhoz, aztán egy hosszú perc eltétele után elváltam az ajkaitól, elengedtem, és még annyit tettem, hogy én is alaposan végigsimítottam az arcán,mielőtt visszatértem volna elé a guggoló helyzetembe. Most a pillantását próbáltam elkapni bármi áron, hogy láthassam, milyen reakciót váltott ki benne a kis magánakcióm.
- Azt hiszem, tudom, mi ez az érzés... de nem tudom... hogy érezhetem ezt olyasvalaki iránt, akit életemben először látok.
Ekkor eszembe jut, milyen megjegyzéssel utasította el az ajánlatomat, hogy hazakísérem, ésezt most a szemébe nézve visszhangzom, választ adva, és megmutatva, hogy nem fogadtam el az elutasítását.
- Percek? Az egész életemet neked adnám!
Mi a jó fene van velem? Tett velem valamit... ez lehet az egyetlen magyarázat. De ez most mégsem zavar. Örökké vele akarok lenni. Jelenleg pedig nem is tudok másra gondolni. Agyam már rég feladta, s szívem már csak egyetlen tanácsot adott: "Lásd be... szerelmes lettél belé." Agyam pedig tűzszünetet kötve az érzésekkel csak egyetlen választ adott: "Igen, így van!" Ekkor vettem csak észre, hogy miközben a reakciójára várok, kezemet az övén pihentetem, amit nem engedtem el... és most már nem is teszem. Az én arcom már teljesen lángol... kezét megszorítva nézek az arcába, s ha megpróblja elfordítani tőlem gyönyörű arcát, kezemmel ismét felém fordítom. Láthatja, hogy én is zavarba jöttem, majd kezét megszorítva kérlelem őt.
- Mondj valamit, kérlek! - szólok meggyötörten, mintha nagyon rosszat sejtenék, de szememet rajtahagyom, mert nem tudok betelni a szépségével. Másik kezét is ujjaim fogságába ejtem, úgy folytatom.
- Ha ez segít... ez a bosszúvágytól fűtött személy, akiről beszélsz... csak egy részed. De ez az igazi önmagad. Engedd el most a haragod... és csak ennek az érzésnek adj most teret, és tudni fogod, hogy igazam van. Már tudom, hogy csodálatos vag, annak ellenére, amit magadról gondolsz, eg fantasztikus ember, akit nem hgysz meglátni, de én látom, hogy ott van. Ezért nem bírok elmenni a közeledből. Vonz engem. Csak rossz dolgokon mentél keresztül... szörnyűségeken. De ha most mindazt elengeded... és befogadod az igazi oldalad, akit takargatsz... boldog lehetsz. Sokkal jobb lesz majd, ígérem! - végig őszintén beszélek, és a szemébe nézze, hogy érzékeltessem vele, mennyire erős is az, amit érzek. Mennyire erős a hitem benne. Az elrejtett személyben, akit én benne látok. Most már csak válaszára kell várnom, szabadjára engedi-e azt az oldalt... és vgre egy őszinte, boldog mosolyt láthatok majd szétterülni azon a mesébe illő arcon, melyért már egyértelműen dobog a szívem. Akármennyire is próbálnám letagadni. De miért is tenném? Talán így is kell lennie. Nem fogom visszatartani!

Válaszán már meglepődni sincs időm, szinte azonnal elnyeli az egyik lábamat a föld. Nem is zavar, hogy szinte azonnal ott terem mellettem Ron. Bár pálcámat azonnal fölveszem a földről amit a kisebb esés közben ejtettem el. Mikor fölhúz, egyáltalán nem ellenkezek, sőt valahogyan még akarom is, hogy megérintsen. Mikor a derekamra teszi a kezét, egy pillanatra megáll a szívverésem, és a lélegzetem is eláll. hagyom, hogy a fotel felé segítsen és némán leülök. Mikor elvőszi a pálcáját eszembe sem jut, hogy rosszat akar és még mindig szótlanul csak azt nézem mit tesz. Akaratlanul is a tekintetét próbálom keresni, de nem nagyon sikerül. Egészen addig némán ülök a fotelben és bámulom, míg nem kérdez.
- Köszönöm, de nem kell segítened és elkísérned sem. Nem akarom, hogy miattam akár egy percet is elvesztegess az életedből… - hebegem. Alig, hogy befejezem vissza tér az előző témához. Csodálkozva nézek rá, és eléggé meglepődöm mikor kezemet a pálcával együtt a szívéhez irányítja és azt kéri, hogy öljem meg. itt van végre az alakalom, hogy bebizonyítsam önmagam vagyok most is, csak valami kicsit megzavart. Fejemben már felhangzik az átok, de mikor szám szólásra nyílna tekintetem az övével találkozik. Kezem megremeg és a pálca pár másodperc múlva a földön koppan.
- Nem…nem megy… - motyogom. - Tudod mióta a közelemben vagy, van valami érzés bennem amit eddig nem éreztem. ez megzavar és…még megölni sem bírlak… - folytatom egyre halkabban és közben szemeibe nézek pislogás nélkül.
- Van valami benned, ami hívogat. Nem tudom, hogy mi az…azt sem tudom mit érzek irántad…és azt sem tudom, hogy jelenleg önmagam vagyok-e vagy még mindig az a lány aki csak bosszú vágytól hajtva állt be Voldemort mellé… - fejezem be végül már alig hallhatóan. Közben kezemmel végig simítok arcának egy részén és úgy érzem, a szívem most egyszerre ver rettentő gyorsan, és lassan is.

Mosolya csak tovább növeszti bennem iránta a bizalmat. Bizalmat? Ember, ez egy halálfaló! Na jó... ez nem számít. Soha nem is számított. Láttam már rosszabb embereket... sokkal rosszabbakat, akik nem voltak Halálfalók, mégis szörnyűségek sorozatait követték el.Ő csak egy lány, aki nem is árt nekem, és én sem tudok neki. következő megszólalása viszont nagyon felhúz. Nem tudom, miért. Remek! Már úgy teszek, mintha jobban ismeném, mint ő magát, pedig életemben most látom először. Kérdésére csak hasonló vlaszt tudok adni, mikor felteszi ugyanazt a kérdést.
- Csak téged. - bökök felé a fejemmel, s szokáomhoz híven ezt a viselkedésemet sem tudom megmagyaráni, de nem veszem le róla a szememet. Ekkor azonban a földön köt ki, eme ház egyik öreg padlódeszkájának közreműködésével, s mintha elfelejteném, hogy veszélyes, azonnal odapattanok hozzá, s óvatosan megfogom a lábát, és segítek neki kihúzni.
- Gyere! - szólok, majd az egyik kezét megragadva felsegítem a földről, ha engedi, és karját átvetve a nyakamon, másik karmmal átfonva a derekát, odavezetem az egyik közeli fotelhez, és leültetem arra, majd végigsimítok a lábán ott, ahol megsérülhetett. Előveszem a pálcámat, de eszembe jut, mit mondott, ezért felnézek a szemébe.
- Ne félj, nem csinálok semmi rosszat! Esküszöm! - így ha enged, a lábára tartom a pálcám, és nonvberálisan alkalmazok egy Ferula varázsigét, aminek hatására egy erős kötés jelenik meg a lábán.
- Hát sajnos az én gyógyíási tudásom ezzel kifújt. - jelentem ki kissé letört képpel.
- Hogyan tudnék segíteni? Mondjuk hazáig segíthetnélek. - nézek rá, és várok, elfogadja-e a felajánlásomat. Ha továbbra is ragaszkodik, az én Halálfaló vagyok, és megvetlek módszerhez, elfogadom a döntését, majd folytatom.
- Szóval ot tartottál, nem lehetek biztos benne, nem-e akarsz megölni. Tudod... ebben igazad van! - mondom, majd ragadom meg a még mindig pálcáját szorongató kezét, és fegyverét saját mellkasomra irányítom, a szívem felé.
- Mi lenne, ha tennénk egy próbát? Ölj meg!

Szavaira ismét elmosolyodom. Lehet, hogy kicsit igaza van, bár most, hogy őszinte legyek, azt sem tudnám megmondani, hogy bírok e ölni. És azt sem tudom, hogy őt képes lennék-e megölni…Hogy képes lennék e megölni? Velem aztán biztos van valami. Ha szerencsém van hamar leüt vagy valami más, és akkor legalább nem is leszek ilyen kerge.
- Csak hiszed! Attól még, hogy élsz nem jelenti azt, hogy nem akarlak megölni. - mondom, bár hangomban hallatszik valami határozatlanság, amit már régen lehetett tőlem hallani. És őszintén, az előző mondatomat még én sem hinném el magamnak sem. Mikor elrakja a pálcáját én nem teszem ugyan ezt, hiszen most úgy érzem félek. Nem tudom, hogy a bennem lévő érzések miatt, vagy miatta, de egy biztos, megőrülök attól ami most bennem van. Kérdését halva elgondolkodok, de szám azonnal szólásra nyílik.
- Rajtad kívül semmi érdekeset. - motyogom, majd hirtelen az arcomba szökik a vér. Elpirulok és gondolkodás nélkül beszélek…Ha így folytatom, valami diliház szerűségben kötök ki.
- Na és te találtál valami érdekeset? - kérdezek gyorsan vissza. Mikor felém lép egyet nem ijedek meg, de valahol belül úgy érzem azt akarom, hogy közelebb jöjjön sokkal, De az eszem azt mondja ideje menekülni. Szívem kicsit gyorsabban kezd el verni, ami eléggé megzavar és kissé megijeszt. A levegőt egyre szaporábban kezd el verni, és sajnos az agyam hatása is átveszi az irányítást. Hátra lépek egyet, de a másik lábammal már nem tudok lépni mivel a hátrébb lévő lábam alatt eltörik a deszka és a padló alatti részbe zuhan. Ennek hatására elesek és majdnem a térdemig a padló alatt vagyok és közben még félig a földön fekszek. A por felhő miatt köhög egy párat, de már közben is érzem, hogy valószínűleg kificamodott a bokám az esés közben. óvatosan föltápászkodok egy picit annyira, hogy ki tudjam húzni a lábamat. Mikor ez sikerül a földön foglalok helyet. Nagyon fáj a bokám és biztos, hogy nem tudok most menni egyedül. Megfogom a bokám és egy kicsit fölszisszenek.

Úgy tetszik, kérdésem meglepi, mintha nem számított volna semmi hasonlóra, ennek ellenére mégiscsak válaszol, mégha van is a feleletében valami... szomorú. Jah... mondjuk, hogy nem épp egy idilli család képe feslik fel előttem ennek hallatára. Ez az Ron! Eszed vág, mint a borotva. A megjegyzését viszont nem bírom ki hozzáfűznivaló nélkül.
- Ha azért lennél itt, hogy végezz velem, és olyan lennél, amilyennek magadat tartod, már nem beszélnék hozzád. - jelentem ki nemes egyszerűséggel, mintha csak azt mondtam volna, hogy esik az eső, vagy, hogy meleg van. Oké, mi van velem? Mit látok benne, ami ennyire, megragadott? Ami pedig még ijesztőbb... most mondta el, hogy egy Halálflóval szemben állok, és továbbra se tudok másképp nézni rá, mint ami. Egy gyönyörű lány. Gyönyörű lány? Uram atyám! Azonnal le kell fegyvereznem! Most már biztos, hogy használt ellenem valamit, nem látok tisztán. De pálcás kezem nem mozdul, s mondatom befejeztével is csak annyit tudok tenni, hogy mélyen a szemébe nézek, mintha várnám a zöld villanást. Az átkot, mely jelzi, hogy rossz emberben bízom, és igaza volt a balsejtelmemnek. De nem történik semmi ilyesmi. Arcomon nincs mosoly, csak kutatóan fürkészem, mintha keresnék benne valamit. Nem, nem valamit. Valakit. Aki ennyire elbűvöl benne. Elég volt, Ron! Ezt most azonnal verd ki a fejedből! Egy vesztes vagy, akinek be kell végeznie egy feladatot. Senki iránt nem érzel semmit, és ez nem is fog változni! Azonban ahelyett, hogy erre a gondolataimra hallgatnék, utolsó mondatára egy teljesen meggondolatlan, érzések által vezérelt mozdulatot teszek, amit utólag belegondolva, nem is tudom, miért tettem. De miközben a szemébe bámultam, eltettem a pálcámat.
- Na és, találtál valami érdekeset? - kérdezem tőle, újra felvéve csevegő hangomat. Nem tudom, miért, de lassan teszek felé egy lépést. Csak egyet. Nem akarom, hogy fenyegetve érezze magát tőlem, eszem ágában sincs ártani neki, de valamiért nem tetszik, hogy távolabb került. "Nem tetszik, hogy távolabb került tőlem??" Te jószagú Merlin! Nagy a gond!

Mikor kissé elmosolyodik egyik szemöldököm fölemelkedik, de szavait halván vissza megy a helyébe és elmosolyodom. Ha már ennyire kíváncsi rám hát mondok neki valamit rólam, bár nem hiszem, hogy oda lesz érte. Viszont ha már kérdezte, nem az én gondom, hogy mit mondok el.
- Na jó. Daphne Klayvood a teljes nevem, anyám rég halott, apám halálfaló ahogy én is. Remélem ennyi információ elég lesz rólam. - fejezem be szélesen mosolyogva. Meglep, hogy következőnek nem kérdez hanem felszólít nem vártam volna ezt, de legalább a pálcáját maga mellé helyezi. Az, hogy arcomba bámul, kissé megzavar, de ezt próbálom nem mutatni. Nem kezdhetek el itt egy pirulós lányt játszani, össze kell szednem magam!
- Csak hallottam erről a házról és gondoltam megnézem magamnak. - mondom és azonnal körbenézek egy kicsit. Nem mozdulok meg, csak szemeimet mozgatom.- Vagy lehet, hogy hazudtam az előbb és azért vagyok itt, hogy megöljelek. - teszem még hozzá és még közelebb megyek hozzá, hogy csak egy fél méter maradjon közöttünk. Szavait hallva elmosolyodom, de van a mosolyomba egy kis gonoszság is. Mikor a szemembe kezd el bámulni, akaratlanul is én is a szemébe nézek. Arcomról eltűnik a mosoly és miközben a másik szemébe bámulok valami melengető érzés tölt el. Nem tudom mi ez az érzés, de nem igazán akarom tudni. elkapom a tekintetem, majd hátat fordítva neki elkezdek sétálni.
- Az csakis tőled függ. Ha nem támadsz, vagy nem teszel olyat amitől úgy érzem varázsolnom kellene, én nem fogok semmit csinálni. - Fordulok ismét szembe vele, bár most már jó nagy távolság van köztünk, amit nagy megnyugvással nyugtázok. Mikor közel megyek hozzá valami furcsa érzés fog el mint nem is olyan rég és az nem tetszik. Minél távolabb vagyok tőle, annál jobban csitul ez az érzés, de jön egy másik most, ami valahogy azt üzeni, hogy vissza akarok menni a közelébe. Pedig nem akarok…vagy mégis…de nem. össze kell már végre szednem magam! Ez a lényeg, az érzések nem fontosak…

A behatoló nevét tehát megtudom, és amint megfordul, szemem elkerekedik. Ahogy arca kibontakozik előttem, szívem kihagy egy ütést... és nem tudok válszt adni rá, vajon miért. Nem tudom, hogy lehetséges ez, de rendkívüli érzés fog el. Olyasmi, amit eddig talán még soha nem éreztem. Biztosan valami trükköt használt, amíg háttal állt nekem. Mi más válasz lehetne arra, hogy ennyire lebénított a szépsége? Még az a gúnyos mosoly is vonzónak hatott, ami megjelent az arcán a nevem kimondása közben. Egyik kezében jól láthatóan ott lapul a pálcája, de nem támad, és megmagyarázhatatlan indokból én sem teszem. Az én arcomon is megjelenik egy kis félmosoly a megjegyzésére, miközben nyugtázom, hogy azonnal váltottunk is a tegezésre.
- Lelket simogató a tudat, hogy hallottál már rólam, mégha hanglejtésedből ítélve nem sok jót. Mi lenne, ha kiegyenlítenéd az esélyeket azzal, hogy elmondasz magadról néhán dolgot? - kérdezem, miközben én is a testem mellé eresztem le fegyveremet, és az arcába bámulok.
- Kezdetnek elárulhatnád, hogy mit keresel itt! - vezetem rá a témára, mintha csak a napi időjárásról lenne szó, pedig lerí a helyzetről, hogy nem egy ma született bárányba botlottam bele. Mégsem tudok szabaduni attól a gondolattól, hogy nem lesz akkora gond, mint aminek hittem, mikor meghallottam léptei zaját. Kérdésére, és különösképp a két variációra felhúzom a szemöldököm.
- Varázslat? Nem semmi ilyesmit nem terveztem. Hát te? - kérdezem, miközben a szemeibe mélyesztem tekintetem. Nem tudom, miért hagyom, hogy elnyeljenek, és vajon miért nem fegyverezem le már itt és most, mégsem teszek egy tapottat sem, ahogyan a harcot is mellőzöm. Pálcám a kezemben marad ugyan, használatra nem kerül. Egyelőre semiképp sem.

Ron részére

A földről látom, hogy a képen nincs senki érdekes, ezért éppen tovább mennék, de egy reccsenés hallatszik. Nem ijedek meg, inkább előveszem a pálcámat a pulóverem rejtett belső zsebéből. Magam előtt tartom így mikor az illető mögém kerül nem tudhatja, hogy elővettem a pálcám. A hang hallatán elmosolyodom. Sosem volt kenyerem a békés megoldás, és ez a dolog valószínűleg a másik jelenlévő miatt nem fog ez megváltozni.
- Én Daphne vagyok. - alig, hogy kimondom megfordulok és egy kisebb mosoly jelenik meg az arcomon mikor fölismerem azt, aki velem szembe áll. Kezeimet testem mellé engedem, és azt sem leplezem, hogy az egyikben a pálcát fogom.
- Te meg Ronald Weasley vagy bizonyára…Sokat hallottam már rólad… - mondom egy kis gúnnyal hangomban. Láttam már róla képeket, de így élőben őszintén megmondva jobban néz ki. Pár lépést haladok előre, majd egy-két méternyire megállok a fiú előtt.
- Mond csak mit akarsz most tenni? Valami varázslatot hajtasz végre, vagy szélnek eresztetsz, hogy mindkettőnk megússza sérülések nélkül? - teszek föl egy roppant egyszerű kérdést. Nem igazán harcolni van kedvem máma, de ha a rosszabbik utat választja mit tehetek. Akkor kénytelen kelletlen leszek harcolni. Mosolyogva nézek felé, és néha tekintetem csak a pálcájára szegezem.

Daphne

Nem értem, mit vár tőlem a Minisztérium. Ahogyan azt sem, miért egy aurornak kellene ezzel foglalkoznia. Mindegy, mindenesetre már felkeltette az érdeklődésemet az ügy, miszerint Godric's Hollow-ban van egy régi ház, amely állítólag nem mentes a varázslattól, és érdemes lenne utánanézni. Szóval itt vagyok... és valóban valami fura érzésem van ettől a helytől. Nem igazán tudom megmagyarázni vajon, mi lehet. Az eligazításnak köszönhetően hamar megtaláltam úti célomat a hoppanálás után, amit továbbra is utálok. Folyton ösztönösen leellenőrzöm, megvan-e mindenem, hogy vajon tényleg nem amputuportáltam-e. Bejöttem a házba, de egyenlőre semmi. Lehet, hogy a híresztelések nem is igazak? A helységek körbejárása során mégis éreztem, hogy valami itt nem stimmel, de a baj akkor jelentkezett, mikor visszafelé indultam, a nappali felé. Lépéseket hallottam. Szívem azonnal szaporább verésbe kezdett... valaki bejött a házba, amíg körülnéztem. Mostanra már a nappaliban járt, ezért előántottam a pálcám, és azzal közelítettem meg a helységet. Balszerencsémre azonban a padló eléggé nyikorgó volt a ház egyes pontjain, és pechemre itt is megreccsent, bármennyire is igyekeztem óvatosan osonni. Így hát kővé dermedve álltam meg a nekem hátat fordító behatoló háta közepének mersztve fegyveremet. Nem hitegetem magam, hogy nem hallotta meg a csikorgást, annyira ugyanis nem volt hlk, ezért várok, s amint ő is pálcát rántana, lefegyverző bűbájt alkalmazok az ártalmatlanná tételéhez, de talán szóval is meggyőzhettem.
- Állj! Csak nyugalom, nem párbajozni jöttem! Ki maga? - próbálkozom egy békésebb módszerrel.

Ron részére

Már egy fél órája sétálok Godric’s Hollow-ban, de semmi izgalmasat nem találok. Unalmas házak és csupa mugli. Legalábbis annak néznek ki. Igazából nem is a város miatt jöttem ide, vagy az emberek miatt, hanem azért, mert hallottam, hogy itt van egy olyan ház ami állítólag meg van átkozva. Hamar eljutok az erdőhöz ahol a ház van. Minden ijedtség és más nélkül vágok neki az ismeretlen helynek. Alig öt perc bóklászásba telik mire rátalálok a házra. Az ajtót minden gondolkodás nélkül nyitom ki. Azonnal belépek és a padló nyikorgása sem hátráltat meg, csak ösztönöz arra, hogy a legközelebbi helységbe menjek. Varázslat nyomait érzem itt, és azt hiszem már tudom melyik ház ez. De az mindegy is, hiszen csak az a lényeg, hogy körül járjak ebben a poros és romos épületben. Besétálok egy helyre ami úgy tűnik valamikor nappali lehetett. Körbejárom az egész szobát és épp mennék tovább mikor meglátok egy törött képet a földön.

_____________
Mai öltözetem:
Cipőm és nadrágom
Pólóm
Pulcsim

Lassan, és bizonytalanul megemeltem a fejemet, de épp úgy, hogy lássak valamit a szobából is. Nem sok minden látszott a nagy sötétben. Olyan... homályos volt minden. Ijesztő. Egy pillanatig a hideg végigfutott a hátamon. Éreztem, ahogy apám feláll mellettem, de el is küldte Őt a Nagyúr. Ajaj. Egyedül maradtam. Semmi segítő kéz. De bátornak kell látszódnom. Nem szabad, hogy a félelem kiüljön az arcomra. Akkor akár... meg... is ölhet a Nagyúr. Azt pedig szeretném elkerülni. Fiatal vagyok, és élni akarok. Habár ha megkapom a halálos átkot, az az apám hibája lesz, hisz Ő rángatott bele ebbe az egészbe. Nem igazán az volt a legnagyobb vágyam, hogy halálfaló legyek, de ha kell, hát kell, bánom vagy nem bánom, nincs más út. Senki sem maradhat pártatlan, az szent, és mindenki a győztes oldalon akar állni. Sokan azt mondják, hogy Harry Potter ismét győzedelmeskedni fog, viszont a másik, a sötét oldal meg van arról győződve, hogy a Sötét Nagyúr erősebb lesz, mint eddig még soha. És nekem mellette a helyem, de ezt csak a szüleim állítják. Valahogy én sehova sem vágyom, nem hiába. Nekem az élet az első. Aztán jöhetnek a világ és a Minisztérium gondjai és bajai, holott engem nagyon hidegen hagy.
Visszatérve a Nagyúr megkérdezte, hogy be akarok-e állni. Ezt jól begyakoroltuk édesapámmal. Felnéztem rá, és a fekete csuklya alatt pirosan izzó szemek meredtek reám, s egy fal fehér kéz nyúlt felém. Nem tudtam mit tegyek, így hát az apró mancsomat a Nagyúréba helyeztem, s a segítségével felálltam.
-Igen Nagyúr, mindennél jobban!
Feleltem neki lágy hanggal, ahogyan még sosem szólta senkihez. Mint apám. A hangom a megjátszott akarttól csengett, ami az én szemszögemből igen meggyőzőnek tűnt. Ezt a hangnemet igen ritkán vetettem be, akkor, amikor igazán akartam valamit, mint most: élve hazajutni!

Az elhagyott ház belseje, hideg volt de én nem fáztam. Fekete köpenyem most a hátamhoz simult, ahogy egy helyben álltam, bal kezemben a pálcámat forgattam és gondolkodtam. Naginin. Hogy fogom feltámasztani? Ez nekem nem lenne gond, mert megtalálom majd a módját, csak idő kérdése, de addig mit kezdjek? Nagyon kevesen tudják, hogy nem haltam meg amikor Potter , a Kis Túlélő csak kimondott egy lefegyverző bűbájt. De ezen elmélkedni nem helyénvaló.. Nincs miért, mert ha majd újra gyűjtök egy nagy sereget, tele olyanokkal akik az én eszméimet vallják, akkor legyőzöm Pottert és a pereputtyát, és ezt valahol el kell kezdeni.
Az íróasztalomhoz léptem, halk nesztelen léptekkel jutottam oda. A legfelső levélre tettem a kezem. Márki volt nyitva. A zöld Parkinson pecsét fel volt tépve, varázs által. A kézírás szálkás volt, dőlt betűk szabálytalan formálása. Kérvény. Parkinson ide fogja hozni a lányát, hogy legyen halálfaló.. Egy aranyvérű férfi akinek lánya van, mért akarja gyermekét ilyen sorsra juttatni, mért nem adja előbb feleségül, hogy egy aranyvérű fiú gyermeket szüljön... Beteg egy eszmejárás ez..
Lassan közeleg az este hét óra már lassan megérkeznek. Én kértem, hogy ekkor jöjjenek, éjszaka gyanús lett volna ha berepülnek egy erdőbe!
Nesztelen léptekkel haladtan az ajtóhoz, majd egy pálcamozdulattal tártam ki az ajtót. A csuklyát a fejemre húztam, és kiléptem. Pont akkor landolt a női és a férfi a földön. Rögtön térdre ereszkedtek. Én lenézően, és fölényesen léptem hozzájuk közelebb és az idősebb Parkinsonra néztem.
-Elmehet!- Suttogtam és intettem Mr. Parkinsonnak, hogy távozzon. Majd értesítem, ha jönnie kell, és nem akarom, hogy itt lábatlankodjon, mint egy házimanó. Mikor a férfi eltávozott, és alakja elveszett az ég felhői között, a lányhoz léptem, és kezem felé nyújtottam. Fehér kezem szinte világított az alkonyban. Ránéztem és lágy sziszegő hangon, halkan szóltam hozzá.
-Mondja csak ms. Parkinson tényleg be akar állni halálfalónak??- A csuklya eltakarta az arcom, legfeljebb scak a piros szemem láthatta, azt, hogy halványan, de igazán érzelemmentesen elmosolyodtam azt nem láthatta.

Már vagy egy hónapja, hogy az apám nem szállt le rólam, aludni sem hagyott. Egyszerűen kikészített azzal, hogy álljak be halálfalónak. Mondtam neki, hogy még korán van, habár nem igazán állnék be én is oda, de nem. Mára "kért időpontot" a Nagyúrnál. Valahova a Godroc's Hollow-i erdőbe kell mennem, egy elhagyatott házba. Még sosem jártam ott, de a neve hallatán nem is igen mennék oda önszántamból.
Nos, mikor kiléptem az ajtón, egy kicsit elkezdtem félni. Mikor seprűre ültünk, azt hittem, leesek. Majdnem így is lett, szerencsére megkapaszkodtam jól. Elértük a varázslófalut. Az úton sétálva egyre jobban azon agyaltam, mi lesz majd, ha elrontom...
-Izgulsz?
Kérdezte komor hangom apám. Kiléptem a gondolatok világából, és a választ szedtem össze a fejemben.
-Abszolút nem.
Füllentettem magabiztosan. Persze, hogy izgulok, sőt, félek, de ezt neki nem mondhatom meg, mert a végén még belekezd a kis monológjába...
Hamarosan egy sötét házba érkeztünk, ahol síri csend volt, s hirtelen apám lerántott a földre, velem együtt.
-O, Sötét Nagyúr.
Mondta apám olyan hanggal, amit én soha életemben nem hallottam tőle.
-Parkinson vagyok. A lányom, Pansy, halálfaló szeretne lenni. Befogadná, Nagyúr?
Folytatta ugyan azzal az áhitattal, mint az előbb. Én csendben térdeltem a földön, és a padlót néztem.

°O° A Sötét Nagyúr °O°

* Micsoda erő! Még életemben nem éreztem ehhez foghatót. Bár ez nem is csoda, főleg, ha belegondolunk, a Nagyúr maga is egyedülálló! Nincs még egy hozzá hasonló ember a Földön, sőt, Ő maga már nem is teljesen halandó. Hisz melyik gyarló ember volna képes feltámadni, s mégsem halni meg többször egymás után? Erre senki földi halandó nem képes, hiába is próbálkoznának! Ez a képesség, ez a hatalom, ez a mérhetetlen erő csak annak adatik meg, akik kellő becsvággyal, ravaszsággal és céltudatossággal rendelkeznek; mert el akarják érni …
Csak kevesekben van meg a szükséges tulajdonságok armada, s még kevesebben vannak azok, akikben a túlélési ösztön is dolgozik! Túl élik, mert uralkodni akarnak, mert övék a győzelem, a csontjaikban, a zsigereikben érzik, de ezt még meg kell mutatniuk a világnak! Még nem csüggedhetnek, mert az ember életében az mutatja, hogy elért valamit, ha irigyei pálcát rántva várják őt minden sarkon. Az emberi lélek fegyvere az irigység, a gyöngeség jele. A Nagyúr nem gyengült el soha, talán ezért is ilyen hatalmas! Ilyen elemi erejű, ilyen óriási!
Való igaz, nekünk, mágusoknak uralkodnunk kell a muglik fölött! Ezért rendeltettünk, s Ő pedig azért, hogy mifölöttünk álljon! A Nagyúr mindenkinél több, neki a varázslók trónján a helye, a muglik porladozó csontjain. Úgysem érdemesek többre!
Pillantásom mérhetetlen tettre készségről, áhítatról árulkodott, mikor a Nagyúrra pillantottam, nem is beszélve az elhivatottság ösztönös érzéséről. Mióta csak az eszemet tudom szolgálom Őt, a bizalma irányomban sosem lankadhatott, hiszen leghívebb, legalázatosabb kegyeltje voltam … és vagyok is! Az Ő támogatásával jött létre a házasságom Rodolphus Lestrange-dzsel, az Ő kívánságára jöttem ezúttal is. Mert hívott. Mert szüksége van rám! *
- Megteszek mindent, amit csak kívánsz, Nagyúr! * mondtam fogadkozva, majd bátortalanul, de még egy kicsit elmozdítottam a lábam, s így már fel tudtam volna állni, ha akarok. De nem … óh dehogy! Én nem vagyok olyan botor, mint az a semmirekellő Malfoy! A fia sem különb nála semmivel. Bár csak oda vesztek volna, bár csak sárkány perzselte volna porrá őket abban a percben, mikor megtagadták az eszmét, mindünk Parancsolóját!
Ahogy ott térdepeltem azonban eszembe ötlött még valami, amire feltétlenül meg kellett keresnem a választ. Hiszen, ha apja-fia vére ily’ egyetértésben létezhet egy vénában, akkor mi garantálja a szerepeket? Mert hát mennyivel egyszerűbb elrabolni egy tehetetlen csecsemőt, mint megbűvölni egy képzett varázslót? Nem félek! Erről szó sincs, de James Potter vére már elhasználódott. Sokszor süvített már át az erein, a Nagyúrnak viszont valami tökéletesen újra van szüksége, ami maximális erőt, védelmet nyújt számára! Az unokatestvérem vére pedig … Sirius nem érdemes ilyen kegyre! Pfúj!
Csak azt nem tudtam, miképp kérdezzek rá erre … *


// Bocsáss meg, hogy eddig várattalak. //

Bella bocsánata mit sem változtatott azon, hogy meg merte kérdőjelezni a tervemet. Féregfark ostobaságból kérdezte meg ugyanezt, akkor legalább is ezt hittem, aztán kiderült, hogy mégis féltette a gyereket, meg is kapta a büntetését miatta, a "saját" keze végzett vele. De ez már nem számít, sokkal inkább az, amit Bella mond és ahogy mondja. A megkérdőjelezéstől kezdve, úgy döntöttem fokozott megfigyelés akarom tartani az elméjét, hogy ezt megakadályozzam. Szerencsére semmilyen erre utaló jelet nem láttam az érzelmeiben, és úgy láttam Oklumenciát sem alkalmaz velem szemben. Sokkal inkább más okból választotta, amit szavakban is kifejtett.
-Persze,hogy emlékszek rá! Az áruló testvére, ő aki éveken keresztül úgy emlegettek, mint aki szintén halálfaló. Nos igen, ő is lehetett volna az, a varázsláshoz is elég jól értett, a testvérétől Végül is igen, ő is megfelelő, hiszen a Black család sarja, és aranyvérű,de előtte tudnom kell, hogy a családfád mennyire áll közel a Gomoldokéhoz, vagyis az őseimhez. Amennyiben a Pottereknél is közelebb vagytok, akkor talán fontolóra vehetem az ötletedet. -mondtam neki egy kissé idegesen. Persze tudtam, hogy hiúságból ajánlotta őt, hiszen a Black család tagjaként térnék így vissza. De valóban meggondolandó, hiszen a Black család sokkal erősebb volt, mint a Potter, jobban is ügyeltek a vérvonal tisztaságára, és maga Sirius is, elég jó varázsló volt, nem hiába hitték el róla az emberek, hogy halálfaló. És a legjobb dolog benne az, hogy az árulás miatt legalább akkora nagy ellenség mint a teljes Potter család. Viszont a vérvonal kérdéses, jó lenne tudni, hogy elég közel vannak-e a Gomoldokhoz. De erről majd értesít. Közben feltűnt, hogy Bella megpróbál szerényebben viselkedni velem szemben, amit jól is tesz.Elég kevés ember próbált meg meggyőzni engem valamiről, amit elterveztem.De azokból már egy sem él, így talán megbocsátok neki. A szerény szavak persze nem hatottak meg, de hogy felajánlja szolgálatait, így valamicskét enyhül a dühöm.
-Nos Bella először is szükség van az eredeti pálcámra, és a testem "földi" maradványaira is szükségem van. Hozd el nekem mindkettőt. Ez a pálca nem túl jó, amit most használok, de Olivandernek hála tudom mit kell tenni vele. Ezek után jön a főzet elkészítése. Szükségem hozzá egy sárkány szívére, és a pikkejére is. Ezenkívül Nagini mérgét, vagy egy hasonlóan erős kígyó mérgére is szükség lenne, sisakvirágra, egy főnixtollas pálcára, igazából teljesen mindegy milyen, csak a benne lévő főnixmag kell majd a főzetbe.,tatuepe, gyömbérgyökér,holdkő, piócalé,macskagyökér, aszfodélosz. Nagyjából ennyire lesz szükség, persze egy méretes üst sem árt, amibe a testem belefér. Bár ez nem probléma ha nem találsz ilyet, a Baziteo úgyis megoldja. Ezeket kellene megszerezned.

Ahogy Bella a hűségét bizonygadta én belenéztem a fejébe, hogy tudjam tényleg így gondolja-e. Sikerült elkapjam a féltékenységét Piton íránt. Hát igen, ő valóban tehetségesebb és jobb varázsló, ért az oklumenciához, ahogy én is, és számos igen sötét praktikát ismer, és nem mindet tőlem tanulta. Viszont ezek eltörpülnek a jelenleg legfontosabb erény a hűség mellett,és azért Bella sem panaszkodhat, ha egy két rendkívül sötét varázslatot kell használni, hiszen ő a Cruciatus-átok "mestere". Nem is akartam szó nélkül hagyni a dolgot.
-Érzem Bella, a dühödet Piton iránt. Képes volt megtéveszteni engem, a legnagyobb varázslót. De vak voltam, túlságosan azt hittem, hogy Piton képes szemmel tartani és kordában tartani mind a fiút, mind pedig Dumbledore-t. Ez nem fog többet előfordulni. Ezentúl csak azok állhatnak az én oldalamon akik már bizonyították hűségüket számtalanszor. Te ezt már megtetted, így megbízok benned, majd az idő eldönti, hogy helyesen tettem-e-mondtam neki, majd meghallottam Bella szavait,hogy Potter helyett mást is lehetne használni. Eszembe is jutott egy jelenet Féregfarkkal kapcsolatban. Akkor a fiát akartam használni, és Féregfark volt olyan ostoba, hogy megkérdezze ugyanez, így dühös lettem. Ez már több volt már a soknál, legszívesebben tényleg megkínoztam volna ott helyben. De nem tettem, ehelyett úgy döntöttem elmagyarázom miért is használom őt majd a visszatérésemhez.
-Ejnye-ejnye Bella. Csak nem hiszed, hogy csak véletlenségből használom pont őt. Azért nem hittem volna, hogy ennyire ostobának nézel. De elmondom az okát neked. Ennek számos oka van, először is aranyvérű varázsló, és az ellenségem. Ez fontos az általam kitalált varázshoz. Másrészt a vére jól meglenne a Potter fiú vérével. Harmadrészt pedig maga a gyilkosság, amit nem fejeztem be 17 évvel ezelőtt, illetve a testben lévő lélekdarabom is csak gyilkossággal távolítható el. Minél komolyabb mágiát használok hozzá, a lélekdarab annál erősebb lesz, és ez fontos számomra Ez pedig Potter esetében adott lehet, és a fiút is sebezhetővé tenné. Hiszen alig kapta vissza a szüleit máris elveszítheti őket. Vagy netalán tudsz másik varázslót, aki megfelel a feltételeknek?Hasonlóan erős, ha nem erősebb, aranyvérű és az ellenségem? Ilyet nem egy könnyen találsz. Vagy netán védeni akarod a fiút!? -mondtam neki nevetve, és jelezve,hogy ne feszítse tovább a húrt.

A félelem hiánya meglepett egy kissé, de egyáltalán nem mutattam, hogy zavarna ez. Sőt ezután még jobban figyelni fogok Bellatrix-re, hiszen ez egyértelmű bizonyíték számomra, hogy ő a tökéletes halálfaló. Nem fél a fájdalomtól. Most már csak egyet kellene tudni, le tudja-e győzni az Imperius átkot. Ennek vizsgálatára azonban az idő nem alkalmas. Az elcsukló hang nem igazán hatott meg, de látszott rajta az őszinteség, legilimenciával is.
-Tehát itt vannak ők is. A kezdet helyszínén. De ezúttal nem leszek olyan bolond, hogy a saját házában öljem meg, amin valószínűleg hatalmas védőbűbájok lehetnek arrafelé, valamint a fiúval nem igazán lenne jó összefutni.Viszont van egy tervem. Először is be kellene jutnod a Potter házba. Kiábrándító átkot fogok használni, némi mágikus nyom eltüntetéssel. Hozz egy hajszálat tőle, hogy készíthessek egy zsupsz-kulcsot, ami csak James Potterre reagál. -persze ez a tervem utolsó előtti lépése. Előtte még sokféle anyagot be kell szerezned, a százfűlé-főzet az Abszol-úton megteszi.-mondtam neki továbbra is hideg hangon és folytattam.
-Meg fog fizetni mindenki azért amit tettek velünk. Le fognak borulni a lábad elé, azok akik az Aszkabanba zárattak, könyörögni fognak, hogy bocsáss meg nekik. De egy jó halálfaló ilyet nem tesz.A halál már áldás lesz számukra, olyat fogunk véghez vinni. A muglik a rabszolgáink lesznek, már ha egyáltalán megengedjük nekik, hogy létezzenek. A vérárulók mind ki lesznek pusztítva egy szálig. Egy darab sem marad belőlük, akárcsak a korcs gyermekeikből. És te ott leszel az egésznek az élén, persze továbbra is az én utasításaimat követve.- mondtam neki egy jövőbe nyúló tekintettel, amiről tudtam, hogy így lesz minden. A Potter család halálával már nem lesz senki aki megállíthatna. Egyetlen boszorkány vagy varázsló sem érné el azt a szintet ahol én állok. Kivétel Bella.Na igen ez egy nehéz kérdés. Bella egyelőre nem árulna semmi pénzért. De a tudása növelésével félő, hogy mégis megteszi.
-Egyvalamit még tudnom kell. Tudni akarom, hogy nem fogsz-e te is elárulni, mint az alávaló Lucius, vagy a semmirekellő véráruló Perselus. Mielőtt továbblépnénk ezt tudnom kell!

Bellatrix időben megérkezett a kastélyba, amit erre a célra szemeltem ki. Úgy döntöttem elmondok neki minden, hogy segíteni tudjon rajtam. Igen segíteni, mert arra szorultam. A testet teljes mértékben nem tudom uralni, hiszen az eredeti lélek ha visszavenni nem is tudná az irányítást, de megakadályozhatna abban, hogy ölni tudjak, ami nem igazán jó hír tekintve, hogy erről vagyok híres.
-Üdvözöllek Bellatrix. Látom te még mindig figyeled a jegyet, és hűséges maradtál hozzám. Ennek nagyon örülök. Olyan jutalomban lesz részed emiatt, amiről tényleg még a legjobb halálfalók sem álmodtak. -szólaltam meg fagyos hanggal elővezetve, hogy most olyasmiről lesz szó, ami nagyon fontos. Hogy teljes mértékben biztosítani tudjam, hogy a dolog kettőnk között marad, elővettem a pálcámat, és néhány mozdulatot téve vele komoly bűbájokkal kezdtem el védeni a kastélyt. A mugli-riasztó bűbájon át, a disaudión keresztül mindenre gondoltam, még a hoppanálást is megakadályoztam a kastély környékén. Olyan bűbájokat alkalmaztam, ami csak Roxfortban volt működésben.
-Elnézést de most olyan dolgokról lesz szó, amiről senki és semmi nem tudhat, így megtettem néhány óvintézkedést..- kezdtem el, majd folytattam
-Mint látod még élek, immáron másodjára győzött le egy gyermek, nincs mit szépíteni rajta. Csupán a szerencsének köszönhetem, hogy az átok, amely visszahullt rám, leszakított egy darabot a lelkemből és az gazdát keresett magának. Jelenleg az ő testében vagyok, nem pedig a sajátomban. A pálcám sem az enyém, így valamivel gyengébb vagyok mint a "halálom" előtt voltam, bár még mindig ugyanolyan erős vagyok mint Dumbledore az előző csatánk idején. Azonban a testben van egy másik lélek is, így ő megakadályozhat,hogy valami igazán kegyetlen dolgot vigyek véghez, ami méltő lenne a nevemhez. Így szükségem van a segítségedre. Tudom, hogy ilyet még nem kértem tőled, de úgy érzem te vagy az egyetlen akiben bízhatok. Tudnom kell, hogy hajlandó vagy-e így is segíteni nekem. Cserébe olyat tanulhatsz tőlem, amivel akár a hallhatatlanságot is elérheted. Másrészt azt is tudnod kell, hogy új halálfalók lesznek ezután, akiket nem ilyen könnyen "veszek" fel, te viszont a vezetőjük leszel.-benne vagy? -mondtam neki, majd amennyiben pozitív választ kapok folytattam is.
-Először is tudnom kell, hol van a régi pálcám, amit még Luciusnál használtam utoljára. Utána meg a testem maradványaira is szükség lesz, valamint egy erős varázslóra, akit feláldozhatunk. Úgy hiszem ez a hely jó lesz addig, míg vissza nem tértem teljesen. -mondtam neki és vártam a választ is rá.