Fúriafűz

~Nath, Piton~

Ha komolyan érdekelne Piton véleménye bizonyára esdeklően leborultam volna a térde elé, a bocsánatáért esedezve, amiért Griffendéles módjára viselkedtem, de nem tettem; ezért vagyok Mardekáros: ha nem muszáj akkor nem hunyászkodunk meg holmi felsőbbrendűségi komplexusokkal küzdő, pókerarcos bájitaltantanárnak. De szükségem volt a titoktartására és, ha ezt csak úgy érhetem el, hogy soha többé nem tanúsítok ellenállást Piton szavaival, akkor megteszem. Fél fülel hallottam, ahogy Nath újra és újra bocsánatot kér tőlem, de valójában nem tudom miért. Nem vagyunk barátok, se ellenségek; nem tartozik elszámolni valóval nekem. És a bocsánatára meg végképp nincs szükségem! Csak újra bebizonyosodott az, amit már eddig is tudtam: soha nem szabad magad belelovalni valamibe vagy valakibe; hogy aztán ő biztosan más... csak a kettőnk "kapcsolata" túl hamar találkozott buktatókkal.
Nem vettem róla tudomást, s bár ez elég szemét dolog volt tőlem, nem szándékoztam vele cseverészni a romba dőlt életünkről, a be nem teljesült álmokról, na arról meg végképp nem, hogy ki mit nem mondott még el... és azokról, amiket nem fogunk soha.
- Csupán azt tudom felajánlani, hogy ezentúl visszafogom a csípős megjegyzéseimet ön felé, habár ezt már előtte is meg kellett volna tennem, igaz? - akarva-akaratlan úgy érzem, újra pimasz voltam. - Továbbá önként ajánlkozom bármiféle ön által kitalált munkára - mondtam, remélve, hogy Pitonnak ez elég lesz. Ahogy ismerem, nem, de ha számba veszem, hogy a büntetőmunkákat illetőleg milyen élénk és kreatív a fantáziája lehet, hogy mégis sikerült meggyőznöm. Miközben vártam Piton válaszát, fél szemmel Nath felé lestem. Kisfiús vonásain könnyedén játszadozott a holdfény; érdekes világításba helyezve a profilját, míg búsbarna szemei immár újra természetesen ragyogtak. Furcsa volt újra a helyére képzelni azt a fenevadat. Már-már lehetetlen! De bennem még mindig élénken él... túl élénken. Elkaptam a pillantásom. Most csakis én vagyok a fontos és a szabadságom!

~Sally, Piton~

A válaszom után drága Piton professzor arcán a semmin kívül más nem látszott, mindig is lenyűgözött, hogy hogy képes ennyire ridegen viselkedni, bár végül is ideje volt bőven, hogy megtanulja. De ez akkor sem változtat azon a tényen, hogy látni szeretném, hogy ideges mert anélkül, hogy ennek bármi jelét is adná nem buli az, hogy idegesítem.
-Professzor úr nem is tudom vajon vámpírként mit értek ezen?- Kérdezek vissza mosolyogva, ha büntetőmunkát add az se baj, mert ő rosszabbul jár vele mint én, nekem nem kell aludnom neki viszont annál inkább. Szóval nagy bajom nem lehet, ha csak nem nappalra szervezi a büntető munkát ami az órák miatt lehetetlen vagy legalábbis remélem, hogy az.
Majd nem sokkal ezután visszajött Sally szerencsére, s már épp szólásra nyitottam volna a számat, hogy ismét bocsánatot kérjek, de az a teljesen üres, kifejezéstelen tekintet amivel Pitonra nézett, eltérített eredeti tervemtől és inkább hallgattam amit mond, és drága bájitaltan tanárunk reakciójából ítélve nem kis büntetésben lesz része szegény lánynak.
-Sally, sajnálom amit mondtam én tényleg nem gondoltam komolyan!- Pillantottam szomorúan a lányra, bármennyire is sokat gyakoroltam az érzelmeim elrejtését a bánatot így sem tudtam teljesen elrejteni pedig valószínűleg ezt a gyengeségem kifogja használni Piton, de már ez sem érdekel ha ez kell ahhoz, hogy Sally megbocsájtson, már ha valaha is képes lesz erre.

Colmen & Perks


A griffendéles arrogancia nem ismer határokat mikor meghallottam a szemtelen válaszát Colmennek. Még, hogy nem óhajtja megosztani velem. Ezen felkaptam a vizet, de az ezt követő szavai csodálkozásra adtak okot. Csillapítani akarta az éhségét? Ez még érdekesebb lett mint gondoltam volna.
-Mit is ért ez alatt Mr. Colmen?- Kérdeztem merő gúnnyal a hangomban mikor is Perks hangja vonta el a figyelmemet. Vissza jött és tájékoztatott arról, hogy szabálytalan dolgot művelt. Mily felemelő érzés, csak az a baj, hogy madekáros és, ha ezt a minisztérium is megtudja mellé azt, hogy én is tudtam róla akkor mind a kettőnknek lőttek, persze ezt neki nem kell tudnia.
-Miss Perks magával majd számolok az engedetlensége miatt, mivel nyomatékosan megkértem, hogy ne jöjjön utánam és ezt maga griffendéles módjára megszegte. Hatalmasat csalódtam önben remélem ezt tudja.- Sziszegtem közvetlenül az arcába undorral. A tény ez volt az pedig, hogy mi legyen a kárpótlás majd ő kitalálja.
-Hogy is gondolta a büntetését? Találjon ki valami elfogadható kárpótlást a számomra és majd eldöntöm, hogy az megfelel-e nekem.-
Vártam mind a kettő reakcióját és tudtam, hogy hosszú lesz az éjszaka.

~Nath, Piton~

Elfutottam. Gyáván, egy ijedt kislány tökéletes mintájaként. Szégyelltem magam, amiért nem mutattam több büszkeséget, kitartást Nathaniel irányába és amiért megalázkodtam Piton előtt. A professzor biztosan meglátta, hogy animágus vagyok, hisz körülbelül egy másodperc múltán - miután visszaváltoztam - került elő a rengeteg fái közül. És mi van azzal a Mardekáros lánnyal? Ő is látta, hogy farkas vagyok! Most hogyan fogok kilábalni ebből? Ugyan ott tartok mint legutóbb csak most még a fejemre fog nőni az egész tanári kar(jó esetben csak ők). Elfelejthetem az éjszakai futásokat, az egyetlen kikapcsoló tevékenységemet, amikor önmagam lehetek.
Távolról hallottam, hogy Nath még utánam kiabál. Nem válaszoltam. Akkor már tényleg minden tartásom a földet súrolná! Éreztem, hogy újra kezdek farkassá változni, de mikor újra és újra lejátszottam magamban a jelenetet - Nathaniel vérfagyasztó mosolyát - leállt a folyamat. Feltápászkodtam a földről és mentve ami még menthető visszasétáltam a helyszínre. Nem néztem Nathanielre. Irtóztam a gondolattól, hogy vámpír, és még nem tudtam megbocsátani, hogy hazudott, habár még csak pár órája ismerem őt, de már most is fájtak a hazug szavai. Nem is sejthetem, hogy mi volt az igaz abból, amit nekem elmondott! Elhatároztam, hogy csakis Pitonra koncentrálok és megpróbálok kimászni ebből az óriási veremből, amibe beleestem.
- Piton professzor! - szólítottam meg. Legyűrtem a gúnyos megjegyzéseket, amik rögtön felszínre törtek bennem, mikor megláttam a tanárt.- Tudatában vagyok, hogy tud arról, hogy illegális animágiát alkalmaztam, de megkérném rá, hogy ez maradjon is így! Sejtem, hogy magának ez mekkora győzelmet jelent, és igen, gondolom, hogy nem akar kockázatot vállalni, de kérem, nem vehetik ezt el tőlem! - a hangomból nem csendült ki semmilyen érzelem. Nem kívántam megosztani Perselussal az érzéseimet - már így is túl sokat látott-. - Szóval, mi fejében hunyna szemet-e fölött? - kérdeztem, legbelül rettegve a válaszától. De ahogy Nathnak is mondtam: Az emberek álarcot viselnek és... meg kell tanulnunk bánni az álarcunkkal; egy szemernyi gondolat vagy akár egy rezdülésnyi érzelem sem ült ki az arcomra. Ezt az örömöt nem adom meg neki!

~Sally, Piton~

Úgy tűnik Sallynak hiába beszélek, valószínűleg megbánthattam azzal, hogy azt mondtam neki, hogy nem érdekel. De akkor nem voltam önmagam mert valójában igenis érdekel, de ez már úgy is mindegy mert megint mindent elszúrtam. Pont mint mikor apát nekilöktem a falnak, úgy tűnik az emberek tényleg nem tudják elfogadni a vámpírok létezését vagy épp az azzal járó apró problémákat, bár hogy őszinte legyek meg tudom érteni őket.
Majd ahogy ismét meghallottam "kedvenc" tanárom hangját inkább rá figyeltem, de lehet, hogy kár volt mert valahogy nem igazán szeretném pont neki elmondani, hogy mi történt, bár ha McGalagonynak mondanám el akkor sem biztos, hogy jobb lenne. Vagyis de, sokkal jobb lenne akkor legalább felhoznám, hogy ő nem engedett el. Komolyan néhány emberre a lelkiismeretén keresztül lehet a legjobban hatni.
-Sally, ne menj el én nem úgy gondoltam!- Mondom szomorúan mikor végre valahára a lány megszólalt és szívesen utána is mennék anélkül, hogy bár mit is mondanék Pitonnak, de nem tettem mert akkor valószínűleg nem egy-két pontot vonna le a Griffendéltől és bármennyire nem érdekel a házak közötti versengés a többieknek nem akarok rosszat és az sem utolsó dolog, hogy inkább szeretnék Sallyvel négyszemközt beszélni mint egy tanár jelenlétében.
-Hogy őszinte legyek, Piton professzor nem szeretném megosztani ezt magával, de addig úgysem hagyna békén még el nem mondom. Szóval röviden összefoglalva, csillapítani szerettem volna az éhségem!- Válaszoltam elég ridegen, valahogy most nem volt kedvem se gúnyolódni se mosolyogni. Úgyse lenne semmi értelme meg a gúnyolódással maximum csak annyit érnék el, hogy felidegesítem a bájitaltan tanárunkat, de lehet hogy ez már sikerült...

Colmen & Perks


Ez egyre rosszabb lesz, nem elég, hogy az éjszaka közepén kell megakadályoznom, hogy az egyik diák kóboroljon még azt kell látnom, hogy egy vámpír valószínűleg az egyik mardekáros lányt óhajtja elfogyasztani ezen a kellemes estén. Ennél talán már csak Potter tudna kiakasztani, ha nem tudnám, hogy ő most jó helyen van akkor már őt is itt keresném a szemeimmel. Álltam és lemondóan néztem ahogy Colmen össze szedi magát és feláll, Perks viszont még mindig csak térdelt és nem mozdult.
-Akkor most, hogy már nincs szükség Madam Pompfrey-ra gondolom szeretné megosztani velem Mr. Colemen, hogy mit is csinált itt éppen az egyik lánnyal? - Éreztem, hogy ebből még nagy baj lesz, de ez a rész már nem érdekelt. Ahogy észre vettem a szavakból ítélve Perks és Colemen nem most találkozott először és a kisasszony hirtelen felállása és elrohanása is inkább egy romantikus lányregényre kezdett hasonlítani amitől egy perc alatt felfordult a gyomrom.
-A bocsánatkérést hagyja ha lehet máskorra és ne most kezdjen neki csöpögni, hanem válaszoljon az előzőleg feltett kérdésemre, ha lehet. - Mondtam annyi undorral a hangomban amennyivel csak lehet. mindig támogattam és segítettem a házam tanulóit, de a féltékenységi rohamokkal és a csalódásokkal nem tudtam soha mit kezdeni és nem is foglalkoztam velük.

~Nath, Piton~

Hirtelen nem tudtam mit cselekedjek; annyi minden történt egyszerre: Nathaniel földre vágódása, szemének ördögi csillogása, a Mardekáros lány sikolyainak gyomorszorító hangzása, Piton professzor kellemetlen meglepetése, a belőlem jövő jajveszékelő hangok. Azt hiszem leblokkoltam. Csak annyi lélekjelenlét maradt bennem, hogy odavonszoljam magam Nathaniel mellé, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki. Épp most tudtam meg róla, hogy vámpír. Egy vérszívó, akinek az életben tartó tápláléka; a lételeme, hogy mások vérét kiszívja. De valamilyen oknál fogva nem féltem tőle. Nem láttam meg konkrétan, hogy megharap egy embert, így képtelen voltam Nathanielel társítani a vámpírokat. Megfogtam a karját, hogy ezzel is tudtára adjam, nem félek tőle. Ekkor érkezett meg Piton, a tőle megszokott hidegséggel és helyzetfelismerő képességével. Abban a pillanatban Nath felugrott, mikor is Piton kiadta nekem a parancsot, hogy értesítsem Pomfreyt. De nem tettem. Ottmaradtam a földön, egymagamban. Összekuszált volt minden. Az érzéseim Regulus felé kalandoztak. Most biztos megnyugtatna, hogy nincs semmi baj, de nem volt itt, hogy ezt tehesse. Egyedül éreztem magam. Nathaniel meg akart ölni valakit és képes volt félrelökni, azért, hogy megszerezze a táplálékát, akár egy zavaró tényezőt. Pont úgy, mint a szüleim. Nem tetszett nekik, ahogy viselkedem, a lázadó kislányukat, aki nem osztotta a véleményüket. Így már nem is kérdeztek semmit tőlem. Otthagytak a szobámban, egyedül. Lehanyatlottak a karjaim az ölembe. Már nem hallottam mit mondanak a fejem fölött "társalgó" emberek. - Ne zavartasd magad Nath! - mosolyogtam föl rá. Fölnéztem, de nem láttam öt. A hangom fátyolosan csengett. - Eltűnök, ahogy kérted! - pattantam föl és futásnak eredtem. Otthagytam őket, de csak pár métert futottam. Lerogytam a földre, hátamat egy fának vetve. Hagyjanak békén! - újra magamba zárkóztam. A mezsgye ismét homályosodni látszott. Jaj NE!

~Sally, Piton~

A vér utáni vágyam ahogy néztem a lány nyakát csak egyre nőtt és nőtt, de mielőtt még megharaphattam volna hangos morgást hallottam meg a hátam mögül ami miatt reflexszerűen arra fordultam, de közben a lány egyik kezét továbbra is fogva tartottam, hogy ne tudjon elfutni. Majd ahogy a fehér farkasra néztem az vissza változott Sallyvá. Ez az apró kis dolog egy pillanatra valamelyest észhez térített, de közel sem annyira, hogy eltérjek attól az elhatározásomtól, hogy én megharapjam a lányt.
-Nem érdekel mit akarsz, csak tűnj innen!- Vettetem oda Sallynak mérgesen, most nincs kedvem vele foglalkozni én csak enni akarok! Semmi mást, és tényleg nem tud érdekelni az amit Sally akar mondani, úgyis lényegtelen bármit is mondd semmi nem fog megváltozni. Ezért is szinte már örülten csillogó szemekkel fordultam áldozatom felé, akinek a szabad kezében már ott volt pálcája, bár arról fogalmam sincs, hogy hogy került a kezébe.
-Capitulatus! - Kiáltja a lány rémülten és mielőtt még bármit is tehetnék már érzem is az erőt mely egy nagyot taszít rajtam s ennek következtében repülök szép ívben hátrafelé, a lány pedig ismét a menekülést választotta, és ahogy az előbb most is elfutott előlem. De már nem megyek utána, nem tehetem felül kell kerekednem vámpír oldalamon. Még mielőtt tényleg valakiben kárt tennék és ehhez először le is kéne nyugodnom, ebben nagy segítséget nyújt a kicsit sem kellemes találkozásom a földel. Ahonnan inkább fel sem kelek csak csukott szemekkel fekszek tovább, de ettől még továbbra is érzem a mardekáros lány vérének illatát, de már közel sem olyan erősen mint eddig. Legszívesebben most felkelnék és utána futnék megint, de ezt nem tehetem egyszer megígértem, hogy nem teszem és bármennyire is nem szeretném betartani ezt az ígéretem, muszáj lesz különben végleg mehetek el a Roxfortból. Ráadásul Eliot sem bocsátaná meg ha ezt tenném, ahogy Sally sem, és ahogy hallom ő épp most sétál ide hozzám. Ezért is elkezdtem volna neki mondani, hogy jobb lesz ha most elmegy, de mielőtt még szólásra nyitottam volna a szám. Számomra egy túlságosan is ismerős hangot hallottam meg még pedig Perselus Pitonét. Akit jelen pillanat a legkevésbé sem szerettem volna látni főleg, hogy a lány akit majdnem megharaptam mardekáros volt. Komolyan most már pályázok a legszerencsétlenebb vámpír címre...
-Semmi szükség arra!- Szólalok meg hirtelen mielőtt még Sally elmenne, mert most valahogy semmi kedvem drága bájitaltan tanárral maradni. Ezért is azt mutatva, hogy tényleg nem kell segítség szép lassan felálltam majd leporoltam nadrágom, ezután egy pár lépéssel hátrább mentem a többiektől csak, hogy meglegyen a tisztes távolság közöttünk, mert ilyen állapotban nem a legjobb ötlet ha ennyire közel tartózkodom emberekhez.
-Sajnálom, hogy ezt látnod kellett!- Néztem szomorúan a lányra, akinek a szemében közel sem láttam akkor a félelmet mint mikor meglátott. Azt hiszem most már nyugodtabb, hogy itt van az egyik tanár.

Colmen & Perks

Miután meggyőződtem arról, hogy nem jön utánam senki, kimentem a kastély előtti parkba. Korom sötét volt csak a hold fénye adott valami világosságot. Hirtelen ötlettől vezérelve a tiltott rengeteg felé vettem az irányt és beérve az erdőbe kb. egy húsz percet bolyongtam ott. Pontosan nem tudtam mi az amit keresek, de abban biztos voltam, hogy valakinek kint kell lennie mivel innen hallottam hangokat. Persze azért jó lett volna tudni, hogy mit is keresek éppen. Kifelé jövet a fúria fűznél megláttam egy különös árny alakot. Kiábrándító bűbájt szórtam magamra és úgy mentem közelebb a jelenséghez amiről sikeresen megállapítottam, hogy egy farkas az. Jobb ötletem nem lévén követtem és mikor megállt valami felett én is megtorpantam. Egy pillanattal később nagyobb meglepetésben volt részem mint gondoltam volna Perks volt az és mint eljutott a tudatomig, hogy ő is animágus akkor lettem figyelmes a hangjára. Kétségbe esett volt és ki lehetett hallani, hogy fél. Közelebb mentem és akkor láttam meg a földön fekvő alakot.
Feloldottam a bűbájt magamról és úgy szóltam hozzá.
-Perks mit keres itt? Nem megmondtam, hogy ne jöjjön ki?- Vetettem oda neki és én is lehajoltam a földön fekvőhöz. Mikor felismertem ki az rögtön tudtam, hogy ez kínos lesz Minervának. Megint egy Griffenséles, ha most Colmen magánál lenne biztos levonnék tőle pontot, persze ezt még megtehetem akkor is amint magához tért.
-Miss Perks legyen kedves felmenni a javasasszonyért addig én itt maradok. -Jelentettem ki ellenvetést nem tűrő hangon.

~Nath, Piton~

Ha Piton oly gyanútlanul azt hitte, hogy itt fogok ölbe tett kézzel ülni és arra várni, hogy elhalasszam a lehetőséget a szökésre, akkor nagyot téved s ez azt is jelentheti, hogy még nagyon gyakorlatlan velem szemben. Mikor már bőven kint járt a klubhelyiségből az ajtóhoz lopóztam, kitártam résnyire az ajtót és magamban nyugtáztam, hogy Piton cipőpopkansásai kezdenek elhalkulni. Ördögi vigyor terült el a képemen, aztán a bájitaltan tanárom után vetettem magam. Áldottam magamban azt az őrültet - aki örültebb mint én -, hogy felhívta magára a figyelmet, így én könnyedén kisurranhatok, úgy, hogy később Piton átkozhassa magát, amiért bizonyosan egy seprűbalesethez lovagolt olyan sietősen.
Ráérősen, kissé magamban kuncogva a dolgon leértem a nagy tölgyfaajtóhoz, majd csak annyira tárva ki, hogy kiférhessek rajta, kiléptem az udvarra. Boldogan változtam át Fehér Farkassá, újra átérezve a pillanatot, amikor azzal a a férfival tehettem meg ezeket az éjjeli sétákat, akit szerettem. Gondoltam megnézem, hogy Perselus, hogy halad a diákkal, aki sikeresen megmentett az órákon át tartó fejtágítástól, aminek én lettem volna a befejezője. Lehet, hogy Piton szőrösszívű és imád büntetőmunkára ítéltetni akárkit, de egy idő után szerintem ő is belefárad, főleg, hogyha nem Potterekről van szó...
A mancsaim puhán, nesztelenül érintették a talajt, míg hófehér bundámba bele-belekapott a hűvös, éjjeli szél. Még mindig merengve a múlton, hirtelen Nathanielre kalandoztak a gondolataim. Még mindig haragudtam rá, de azon voltam, hogy toleráljam őt, elfogadjam az ő álláspontjait is, ami viszont egy ilyen keményfejű nőszemélynek, amilyen én is vagyok, elég nehézkes.

A gondolataimból egy újabb sikoly rántott ki. Villámgyorsan odafutottam, hogy segíthessek, ha már Piton eltűnt., Megpróbáltam összpontosítani a visszaváltozásra, de olyan ideges lettem tőle, hogy nem tudom mi történik és még Piton sincs itt, ezért nehezebbnek bizonyult, mint máskor. Miközben azon voltam, hogy megkeressem a hang forrását észrevettem, hogy Nathaniel is itt van a helyszínen. És a kezében egy holtfehér arcú lány próbál kiszabadulni vasmarokként szorító kezei közül. Nath arcán tébolyult sóvárgás tükröződött; s szemeiben értelmezhetetlen fény csillogott. Nem tudom miért volt olyan érzésem, mintha meg akarná enni ezt a lányt, de farkas énem cselekvésre ösztönzött.
Reflexszerűen közelebb mentem, elfelejtve, hogy még mindig egy farkas képében vagyok. Megengedtem magamnak egy hangos morgást, vicsorgással párosulva. Legbelül éreztem, hogy kezdem átlépni azt a bizonyos határt, - amit még Regulus tanított kontrollálni -, azt a mezsgyét, ami elválasztja az embert az állattól... Felhúztam az ínyemen feszülő bőrt, hogy megmutathassam neki éles szemfogaimat. A hátamon lévő szőr felborzolódott, míg azt vártam, hogy mikor akar rám figyelni, hogy megmenthessem tőle a lányt. Ő már nem az a kedves fiú volt, akivel szürkületkor társalogtam. Egy pillanat alatt az ellenségemmé vált. Amikor megláttam, hogy rám figyel - igaz a lány még mindig a karmai közt volt - elegendő bátorságot és öntudatot éreztem magamban ahhoz, hogy visszaváltozzak.

Így immár emberként mérhettem fől a helyzetet. A fiú még mindig rám meredt, engem pedig eddig ismeretlen érzés kezdett uralni: a félelem. Soha nem láttam még vérben forgó, éhes szemeket, így nem igazán tudtam, hogyan viselkedjek.
- Nathaniel? - kérdeztem reszketve. - Én vagyok az, Sally - erőltettem egy szánalmas vigyort a képemre. - Kérlek, gyere ide hozzám - nyújtottam a kezem. Nem tudtam mit csinál, hogy miért tesz ilyeneket, de hogy neki is olyan titka van, amit nem osztott meg velem, az holt biztos. Próbáltam kizárni azokat az érzéseket, amik kiülhetnek az arcomra; svédasztalon említve a félelmet és a rettegést. Emlékeztettnem kellett magamat arra, hogy Nath csak egy eltévedt fiú, akinek... most nagy szüksége van rám. - Bízz bennem! - mondtam. - Ne hagyd, hogy eluralkodjanak rajtad az érzelmeid. Emlékezz mit mondtál nekem! Azt, hogy soha nem fogod, azt engedni, hogy újra megtörténjen. Ne hagyd, hogy csalódnom kelljen... benned - szóltam nyugodtan, habár a torkomban szorongató gombóc ott volt. Bíztam benne, hogy az a kis kapocs, ami köztünk született abban a pár órában elég lesz hozzá, hogy ha csak egy kicsit is, de bízzon bennem. De nem tudom, hogy hogyan kéne hatnom egy... vámpírra! Éreztem, hogy végigfolyik az arcomon egy árva kis könnycsepp, amit rögtön letöröltem. - Látod ezt az őrült libát? - nevettem. - Máris elsírom magam, pedig neked kéne segítenem. Na, - vettem egy mély levegőt. - gyere! - azzal felé nyújtottam reszkető jobb kezem.

~Sally, Piton~

Komolyan kezdem azt hinni, hogy kár volt ma este kikelnem az ágyból, Sallyval is sikerült egy kicsit összeszólalkoznom, vagyis inkább próbált ész érvekkel hatni rám. Ami alapból értelmetlen próbálkozás, mert nem ismer és nem tudja, hogy mit miért teszek. Erre még ráadásul ki se engednek Roxfortból, majd csak két nap múlva mehetnék el, de hogy addig én, hogy fogom kibírni az már más kérdés. De ez ugye másnak édes mindegy! Szóval ennek a két dolognak köszönhetően jelen pillanatban olyan idegi állapotba kerültem amiben senki nem akar engem látni, bár én se akarok senkivel sem beszélni. Ezért is jöttem inkább vissza ide a fúriafűzhöz, mivel mikor még Sallyval beszéltem akkor senki nem volt itt ahogy most sem, ami annyit jelent, hogy itt legalább nyugodtan lehiggadhatok, ezért is lassan szépen elkezdtem sétálni s közben próbáltam valami megnyugtatóra gondolni, de ez nem ment folyamatosan a mardekáros lány szavai jártak a fejemben, hogy miért nem keresek barátokat és szerelmet?
-A francba miért kell nekem vámpírnak lenni?- Morgom miközben dühömben a mellettem lévő fába tiszta erővel beleütöttem aminek a törzse ennek köszönhetően felmondta a szolgálatot és nagy reccsenéssel tört ketté majd még nagyobb robajjal ért földet ezzel is megtörve az éjszaka eddigi csendjét. Majd a következő dolog amit már hallok egy lány sikolya és ahogy hátrafordulok egy mardekáros lánnyal találom szembe magam aki rémülten nézett hol rám hol a fára, majd mikor már valamelyest úrrá lett rémületén elkezdett a kastély felé futni. Én azonban ezt nem hagyhattam, ha egyszer ő elmondja valakinek azt amit látott, akkor nagyon nagy bajban leszek ezért is indultam futva utána és szerencsémre nem is kellett túl sokáig futnom mert szegény lány nagy sietségében nem figyelte a földet és elesett. Ezért is a helyzetet kihasználva siettem oda hozzá, de mire odaértem ő már fel is állt és ment is volna tovább ha nem fogom meg kezét és tartom vissza majd fordítom magam felé, hogy a már jól begyakorolt emlékmanipulációt hajtsam végre, mint már oly sokszor. De mielőtt ezt még megtehetném érzem meg a számomra legcsábítóbb illatot a világon, ami nem más mint a vér. S ahogy a lány kezeire néztem már tudtam, hogy honnan is érzem ezt a fenséges illatot, mert a lány keze vérzett, ami számomra akár jónak is lehetne mondani ha nem fogadtam volna meg, hogy Roxfortos véréből nem iszom, de talán ideje lenne megszegni ezt az ígéretem is a többit se tartottam be, ne hogy már pont ezt tartsam be! Ezért is nem foglalkozva mellkasomat ütemesen verő kezével hajoltam nyakához, hogy megízlelhessem vérét s már éreztem is, hogy szemfogam megnyúlik, de egyenlőre nem haraptam meg a lányt csak nyaki vénáját figyeltem megbabonázottan.

~Sally~

Mindig is elég könnyű volt felidegesíteni, de ahogy a lány szavait hallgattam egyre csak gyűlt bennem a harag. Fogalma sincs, hogy mit miért csinálok, a családi vackot is csak azért meséltem el neki, hogy legyen valami indokom. Azt, hogy apával mi történt az már rég nem érdekel, már olyan rég elfelejtettem az egészet, túlságosan is elfeledtem szüleimet nagybátyámmal leélt évek után, bár ezt annyira már nem bánom.
-Gyáva lennék? Lehet, de ne ítélj el úgy, hogy valójában szinte semmit se tudsz rólam!- Vágtam szavaiba, hangom az eddigiekhez képest nagyon ridegen csengett, de belül valójában már rég tomboltam, de nem akartam, hogy ezt Sally lássa, nem annál én büszkébb vagyok. Majd ha egyedül leszek akkor tombolok egy sort anélkül, hogy bárki is látná.
Arra a mondatára, hogy jól érzem magam az álarcom mögött csak halkan felnevettem még, hogy jól? Tényleg fogalma sincs arról, hogy én milyen is vagyok, de ugyan miért is tudna bármit is rólam? Egyedül talán Eliot ismer és ért is meg igazán és ő érte még az életem is feláldoznám, ha kéne.
Majd ahogy tovább hallgattam szavait kicsit el is gondolkoztam majd egy darabig figyeltem még távolodó alakját, de végül inkább felálltam és elindultam, hogy egy kis kimenőt kérjek Roxfortsból csak, hogy végre magamhoz vehessem a vér adagomat, ami valljuk be már kicsit hiányzott az életemből az utóbbi időben.

//Köszi a játékot!//

~Nath~

Akár a levegőben szálló, kicsiny, védtelen madár, olyan volt ez a fiú. Mintha nem hinné el, hogy van jobb megoldás s habár nem szeretek lelkizni, kibeszélni másokkal a zagyva gondolatokat, hiszen szerintem egy ember nem tud megváltoztatni valakit. Ő magának kell megtanulnia a leckét, habár az ajtót megmutathatjuk neki, de nem biztos, hogy be is fog menni rajta. A huncut kacsintásával nem oldotta a helyzetet, sőt idegesebb lettem tőle. Úgy tűnt, mintha már vagy 85 éves lenne és nem tudna változtatni, mint, aki beletörődött és úgyis mindegy számára! Tátva maradt a szám-gondolatban- mikor elmesélte az indokot - azt a nehéz családi emléket, amit ahogy látom máig nem tudott lenyelni. - Vicces - fintorodtam el. - Azt hittem, hogy bátrabb vagy, mint én - mosolyodtam el keserűen. - De tévedtem! Csak azért mert egyszer nem sikerült, mert elkövettél egy hibát, soha, de soha nem akarod kimutatni az érzelmeid? Ezt te sem gondolhatod komolyan! - háborodtam fel, magam sem tudom miért. - Azért kerülsz el embereket, hogy könnyebb legyen az életed?! Gyáva alak vagy! - hirtelen felpattantam, megszakítva a szemkontaktust. - Igen jól mondod. Másoknak elég a látszat, a külsőség világával elégednek meg. K*rva sz*r lehet élni nem igaz? Tudod vannak olyanok, akik feláldozzák magukat azért, hogy helyettük egy másikat mentsenek. Te pedig - néztem rá csalódottan - Tökéletesen érzed magad az álarcod mögött, pedig inkább kezdhetnél valamit az életeddel. Barátokat, szerelmet keresve! - nagyon fájt, hogy ezt csinálja magával. Azt hiszem a saját, romba dőlt életemet láttam meg benne. Pont ugyanezekkel a szavakkal fordultam magamba, mikor Regulus meghalt... nem akartam hagyni, hogy vele is ez történjen, de még túl korainak éreztem, hogy megváltozzak és mással is törődjek magamon kívül. Öles, dühös léptekkel elsétáltam, egy árva szó nélkül. Egy ideig nem akarok vele találkozni. Rossz látni magamat kívülről, egy másik ember személyében. Nem értem az embereket. Megkapták az ajándékot, az életet. S képesek lennének eldobni a semmiért. Mert lehet, hogy ez a Griffendélsálas fickó még nem tart ott, de rá fog jönni, hogy az ember társas lény s egyszer ki fog törni belőle mindaz a visszafojtott érzés, harag. Csak még nem értette meg! A szürkület helyét átvette a fekete éjszaka és most, hogy találkoztam ezzel a fiúval méginkább komorabbnak, sötétebbnek festett.

~Sally~

Kérdése kicsit megdöbbentet nem hittem volna, hogy rá fog kérdezni arra, hogy miért rejtem el valódi érzéseimet mások elől, erre a válasz nagyon egyszerű lenne ha elszeretném mondani neki, hogy vámpír vagyok. De nem szeretném, hogy tudja sem ő sem más, elég, hogy a tanárok tudják ja meg Winnie, bár ő más mint a többiek ő nem hinném, hogy elárulja bárkinek is.
Majd ahogy látta a lány, hogy egyenlőre nem áll szándékomban válaszolni inkább ő folytatta s szavaival egyre jobban meghökkentet, még hogy másoknak ezzel nem teszek jót? Magamnak úgysem hazudhatok az emberek pedig jobb ha nem tudják, hogy dühös vagyok mert vannak néhányan akik ezt szívesen kihasználnák, és annak nem lenne jó vége. De most így belegondolva az én álarcom is csak önvédelem, védem az én kis titkomat vele.
-Sok mindent tudok- kacsintottam rá mosolyogva ezzel is próbáltam oldani egy kicsit a hangulatot, hogy érezze, hogy én meghallgatom és egy biztos nem fogom senkinek sem elmondani, hogy mit beszélgettünk, bár végül is ő ezt nem tudhatja.
-Még régebben apám felidegesített és rátámadtam dühömben és mivel ő nem varázsló majdnem sikerült megölnöm, azóta inkább nem mutatom másoknak, hogy éppen mit érzek, mert nem akarok ismét olyan helyzetbe kerülni. Mert bármennyire is higgadt voltam már akkor is, ettől függetlenül nem tudtam türtőztetni magam és most már inkább csak elfutok az érzéseim elől legyen az a harag, vagy bármi más, sokkal könnyebb így. - Gondolkoztam miközben beszéltem és csak azért, hogy tudja, hogy tényleg az igazságot mondom beszéd közben még a szemeibe is néztem. - Az emberek pedig általában nem kíváncsiak, hogy ki mit érez valójában másoknak elég a látszat ezért is könnyen felveszem a legjobb barátod, kis védő angyalod vagy épp a legnagyobb ellenséged álarcát is. Nekem mindegy, bár még inkább maradok csak egy csendes megfigyelő.- Folytattam mondandóm egy nagy levegővétel után, azt hiszem most túl sok mindent elmondtam magamról, de már mindegy visszaszívni nem tudom, na jó tudnám, de nem akarom módosítani a kis memóriáját.

~Nath~

Halvány mosolyom csak még szélesebb lett mikor a szavaimra nem jött cáfolat, tehát mégiscsak megért, még ha csak egy kicsit is...
- Nah igen... kibírhatatlan - kóstolgattam a szavakat, majd mikor tovább ömlött belőle a mondanivaló, nem állítottam meg. A sejtésem beigazolódott: ő is elrejti az arcát; a szabad önmagát. - Ezt hogy érted? Miért teszel jót azzal, ha nem mutatod meg önmagad és elzárkózol az emberektől? - értetlenül meredtem rá s megpróbáltam összerakni a 2000 darabos puzzle darabjait. Itt van ez a helyes srác, aki ráadásul(látszólag) még foglalkozik is az emberekkel. Akkor meg mi a fene lehet az életében, ami miatt, véka alá kívánta rejteni a személyiségét? Álarc. Olyan rettegő, félénk, pitiáner emberek találmánya, akik ők maguk is féltek másoktól, de leginkább önmaguktól. - Hidd el, hogy nem lesz jobb. Nem teszel jót másoknak és magadnak se, ha elbújsz előlük, akármi miatt is teszed... - suttogóvá vált a hangom. Az est egyre inkább leszállt ránk, körbeölelt; az idő hűvösebb, már-már csípőssé vált. Mintha körülöttünk is megfagyott volna minden. Ő, a táj, a madarak elhalkultak. A számon kiáramló, apró gőzfelhőcskék könnyed játékát figyelve vártam a választ. Arra vágytam, hogy megbízzanak bennem, de mégsem várhatom el tőle, hogy rögvest kitárulkozzon nekem. Hiszen nem érdemlem meg. Ez egy hosszú folyamat. És amilyen titokzatos ez a fiú nem hinném, hogy egykönnyen ki fog nyílni nekem. De én nem is akarom megtudni! Nem érdekel mi van vele! Elég a magam baja! De aztán látva, hogy még nem akar válaszolni én tettem meg: - Igen! - nyeltem egy nagyot. - Álarcot viselek. S most már ezt is tudod - néztem remegve rá. Féltem, hogy elárul, attól, hogy kinevet. Hogy nem bízhatok benne. Kellett róla egy információ. Egy adat. Amivel biztosíthatom magamat. Egy titok, róla, hogy ne érezzen azt, eladtam magam és könnyen kiadhatnak...

~Sally~

Egyre csak növekvő érdeklődéssel hallgattam mondandóját, egy biztos érdekes véleménye van a dolgokról, de ez szerintem nagyon is jó dolog, valahogy én is hasonlóan gondolom csak én nem félek attól, hogy nem fogadnak el, mert már nem érdekel. Én az álarccal nem magamat hanem másokat akarok megvédeni mert egy rossz mozdulat egy önuralom nélküli pillanat és máris valakinek a halálát okoztam, saját akaratomon kívül.
-Már értem miért vagy néha kibírhatatlan!- Mosolyogtam a lányra és valóban most tényleg úgy éreztem mintha egy picit már ismerném, pedig ez valószínűleg nem így van, ahogy engem sem lehet kiismerni valószínűleg őt sem.
-A nap minden percében ha nem egyedül vagyok.- Válaszoltam talán kicsit túl nyíltan is, de nem baj ezzel úgy sem mondtam túl sokat neki, meg ha már ő is nyíltan beszélt (valószínűleg) akkor már én is azt teszem. -De hidd el mindenkinek jobb, hogy ezt teszem.- Tettem még hozzá s közben az ég felé fordítottam arcomat, hogy ismét a holdat figyelhessem.
-Te is álarcot viselsz nem de?- Nézek ismét rá hátha valamilyen árulkodó jelet veszek észre arcán vagy szemeiben, mert már nem hiszem, hogy ő valójában is olyan kibírhatatlan lenne mint ahogy mutatja néha.

~Nath~

Megütköztem a kijelentésein. Érdekes, kíváncsi, ugyanakkor melankolikus érzés fogott el. Először a rólam alkotott véleményén, majd a világnézetével kapcsolatos kérdés hökkentett meg. - Nos... - próbáltam szavakat találni megválaszolhatatlan kérdésére. - Talán azért, mert nem akarják, hogy mások kiismerjék őket, hisz, ha egyszer valaki kiismer, akkor befolyásolhat, kihasználhat és ezen dolgokból csakis egy következhet: bántanak. Ha egyszer megengeded valakinek, hogy közel kerüljön hozzád, akkor kiszolgáltatottá válsz; összetörheti a szíved márpedig kíméletlen kézzel azon csak egy karcolás és abból a szívből már sosem lesz egész. Ezért mutatnak emberek sokszor más külsőt, úgymond álarcot viselnek, mert mindannyian ugyanattól félünk: kezdetben az elutasítástól, majd az el nem fogadástól - felhasaltam és ráhajtottam az államat a kézfejeimre. Reméltem nem néz teljesen zakkantnak a szavaim miatt, habár magamon is meglepődtem, hogy, így kitárulkoztam. Véleményt mondtam, felvállalva önmagamat. - Te álarcot viselsz? - néztem mélyen a szemébe, próbálva megtalálni a választ, de az feneketlen, zárkózott űrként nézett vissza rám.

~Sally~

Ahogy hallgattam szavait rákellet jönnöm, hogy néhány dologban kicsit hasonlítunk, bár azért nekem egész jó okom van arra, hogy miért szeretek egyedül lenni, őt viszont nem értem, hogy mi olyan dolog történhetett vele amiért nem szeret másokkal lenni. Talán valaki fontosat veszített el és ezt is bizonyítja az, hogy azt mondta, hogy egy valakit érdekelt, hogy mi van vele, gondolom miatta ilyen ember kerülő.
-Ha elszeretnéd mondani azt, hogy milyen problémáid vannak én szívesen meghallgatom úgy sincs most jobb dolgom!- Ajánlottam fel segítségem egy kis lelkizéshez, mivel jobb dolgom tényleg nem nagyon volt ráadásul így legalább nem tudok az élet nagy kérdésein filozofálni miszerint én még vagy ezer évig élni fogok és fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni én annyi ideig.
-Először is nem vagy undok. Másodszor pedig nem lényegtelen az amit mondasz, amúgy meg a kérdésedre válaszolva csupán annyi, hogy így legalább nem vagyok egyedül- gondolkodtam el miközben beszéltem és azért, hogy közben a lány arcát figyelhessem csupán fejemet fordítottam felé, nekem ez így pont elég mivel nem akarom, hogy azt higgye hogy bámulom ezért néha-néha az égre is felpillantottam.
-Miért van az, hogy sokan teljesen másnak mutatják magukat mint amilyenek valójában?- Kérdeztem meg Sally véleményét hiszen részben ez a kérdés róla is szól, mivel eddig én úgy láttam, hogy mindenkivel kicsit undok és imád másokat piszkálni közben pedig, kedves és érzékeny lány most legalábbis annak látszik.

~Nath~

Mosolyt csalt az arcomra riadt, zavart tekintete, mikor képtelen volt eldönteni, hogy sétálni indul avagy itt marad a kibírhatatlan lánnyal, aki ráadásul még döntésképtelen is... Lehunytam a szemem majd nagyot szusszantam és úgy gondoltam megnézem, hogy halad a srác a gondolataival. Fél szemmel felé lestem, lezseren a fejem alatt tartva a karjaimat. Végül leheveredett mellém és pimaszul visszaszólt nekem. Kellően csípős volt, így nem untatott.
- Mi az ittlétem oka? - merengtem félig felé fordítva az arcomat, de közben a távolba révedve. - Szeretek egyedül lenni és ezért vagy most te itt - néztem rá hirtelen. - Hogy ne hagyd ezt. Nem akarok beszélni neked magamról, az életemről, ugyanis még senkit nem érdekeltek a problémáim - taglaltam. - Kivéve egy valakit - halkultam el. - De... az már mindegy! Ne is foglalkozz velem - mosolyodtam el erőltetetten. - És te miért kószálsz idekint, hallgatva egy undok boszorkány lényegtelen fecsegését? - könyököltem fel, egész testemmel felé fordulva. Nemtörődöm volt a hangvételem, de sajnáltam volna, ha igazat ad nekem. Mi van veled Sall? Érdekel egy másik ember és annak még a véleménye is? Most vagy beteg vagyok, vagy változom. Nem igazán tudom eldönteni melyik lenne a jobb. Ha beteg vagyok, akkor az talán még gyógyítható, ha viszont megváltozik a személyiségem, mit kezdek vele?

~Sally~

Egy halk suttogás hagyta el ajkait miszerint köszöni, ez valljuk be kissé meglepett, nem hittem volna, hogy egy mardekáros ilyet is tud, de lehet, hogy csak nekem vannak előítéleteim, ki tudja? Bár azért Voldika halála után némelyikük megváltozott, de csak egy kicsit, de azért remélem, hogy Sally már előtte is tudott kedves lenni, ezt is bizonyítja, hogy egy kis álldogálás után inkább leült mellém, amit részben díjaztam is részben nem. Főleg azt nem díjaztam, hogy hozzám ér, az ilyen jellegű megmozdulásokat nem szeretem főleg, hogy amilyen jéghideg a bőröm még véletlen rájön néhány olyan dologra amire nem kéne és akkor emlék manipuláció lesz a vége a dolognak. Mert bármennyire is normális most, ettől függetlenül nem bízok benne annyira, hogy elmondjam neki az én kis titkomat. Ezért is a szemeibe néztem hátha abban valamelyest megcsillan a felismerés szikrája, de ahelyett, hogy rám nézett volna inkább elfordította a tekintetét, amit vagy azért csinált mert zavarban van (ami nem valószínű) vagy mert tényleg sejt valamit.
-Sétálok!- Válaszoltam rögtön nemes egyszerűséggel mintha ez magától érthetődő lenne, bár számomra az is, de más számára már nem biztos. Bár igazság szerint, hogy miért válaszoltam rögtön azt nem tudom.
-Csak egy kicsit- mosolyogtam rá majd végül én is elfeküdtem a fűbe és kezeimet tarkóm alá raktam ezután az eget kezdtem el figyelni ahogy egyre csak sötétedik.
-Na akkor miért is vagy itt?- Teszem fel ismét kérdésem hátha most már kapok is rá választ, bár az előző kérdés után, már nem lepődtem volna meg ha nem kapok.

~Nath~

Megnyugtatott a tudat, hogy nem hagy itt, ugyanis arra nincs szükségem a leginkább, hogy egyedül hagyjanak a gondolataimmal. Halkan, suttogva, alig hallhatóan mondtam: - Köszönöm... - mikor láttam, hogy huzamosabb ideig kíván maradni; leült a fűbe. Egy ideig feszengve álldogáltam felette majd engedve lustaságomnak leültem mellé, ügyelve, hogy ne érjek hozzá. Nem akartam, hogy félreértse a helyzetet. A Griffendélesek hajlamosak azt hinni, hogyha valaki szóba áll velük akkor az örök barátságot akar kötni... De aztán mégiscsak súrolták az ujjaim a kezét, így megérezhettem, hogy milyen jéghideg az. Egy pillanatra összefonódott a tekintetünk, de én abban a másodpercben elrántottam a kezem és a fagyos hőmérsékletű bőrén kezdtem agyalni. Hiszen meleg kabát van rajta... nem lehet, hogy ennyire fázzon! - cáfoltam magam még a gondolataimban is... Aztán - azt hiszem, hogy oldja a hangulatot - megkérdezte, hogy miért vagyok itt, erre én csak még idegesebb lettem.
- És te? - vágtam vissza védekezőn, holott semmi ellenségeskedés nem csendült a hangjában. - Jaj ne!- kacagtam fel és hanyatt dőltem a fűben, kezeimet a tarkóm alá helyezve. - Megint azt csinálom ugye? - néztem rá úgy, mint aki tisztában van a válasszal. Igen, egy háklis, tűzokádó sárkány vagyok! Micsodás a világ! Nem meglepő, hogy annyira barátságosak velem...

~Sally~

Ahogy kissé durván letörölte könnyeit arra a következtetésre jutottam, hogy nem akar róla beszélni, hát mit mondjak megértem sok minden van amiről én sem szeretek beszélni, már csak vámpírságomból adóadóan is...
Majd a következő kérdése már kicsit sem kedvesen tette fel én pedig mivel semmi kedvem nem volt ezt hallgatni, vitázni meg pláne nem így csak fordultam volna meg, hogy itt hagyjam, de mielőtt még elmehettem volna ujjak fonódtak a kezem köré ezzel megállásra kényszerítve én pedig kis érdeklődéssel figyeltem a lányt, hogy vajon most mit akar?
-Nincs baj!- mondom egy kis mosolyt erőltetve arcomra ami ennyi év gyakorlás után már remekül is ment, ez az én kis személyre szabott álarcom ha valakivel beszélni kell.
-Nem fogják megtudni a többiek, ugyan mit mondanának rólam ha tudnák?- Nyugtatom meg mosolyogva és mivel továbbiakban nincs kedvem tovább sétálni így a fűbe leültem és úgy figyeltem a lányt.
-Amúgy mi járatban egy ilyen kihalt helyen?- Teszem fel kérdésem miután körülnéztem és rájötte, hogy rajtunk kívül nincs itt senki, most legalábbis.

~Nath~

- Hogy mi? - kaptam oda a tekintetem, ahonnan a hang érkezett. Amikor megpillantottam egy barna hajú, kedves barna szemű srácot, villámgyorsan, már-már durván letöröltem a könnyeimet, amik esetleg annak a látszatát kelthetik, hogy vannak érzéseim. Rögtön észrevettem, hogy fellökött, pedig az imént még azt sem tudtam, hogy hol vagyok. - Mit akarsz?- kérdeztem szúrósan mikor is megláttam, hogy egy Griffendéles sál lóg a nyakában. Úgy tűnt, hogy megsértettem, de én... tényleg nem akartam. Vagy mégis? Ilyen rosszindulatú lennék? Hirtelen ötlettől vezérelve megfogtam az alkarját, hogy maradásra bírjam. - Hé, sajnálom - mosolyogtam halványan. - Nem akartalak megbántani - sóhajtottam. - De ezt a párbeszédet senkinek se kotyoghatod ki - néztem rá vészjóslóan, habár némi kuncogás is belecsendült a hangomba. - Mit mondanának a "barátaim", ha megtudnák, hogy szóba álltam egy Griffendélessel?!- mondtam cinikusan. Gyűlöltem, hogy az iskolai házak közt ilyen pitiáner viták és ellentétek vannak és azt még inkább, hogyha valaki akár kedvesen néz a másikra, akkor azt kitaszítják a társadalmi életből, mondván az ellenséggel kötött szövetséget. Én nem akartam ebbe belekeveredni, de azt sem, hogy csorba essen a büszkeségemen. De ez a fiú nem érdemelte meg, hogy undokul viselkedjek vele. Ő volt az elmúlt két évben a legkedvesebb és legközvetlenebb hozzám, így nem akartam nyomban eltaszítani a hideg és tartózkodó természetemmel.

~Sally~

*Mikor már úgy éreztem, hogy már lement a nap elhúztam a szobám függönyét és csodák csodájára igazam volt már teljesen lement a nap már nem fenyeget a leégés veszélye így hát felkaptam egy vékony dzsekit csak, hogy véletlenül se fázzak, na nem mintha olyan fázós lennék csak hát mégis, legalább a látszatát keltsem annak, hogy én is egy normális varázsló vagyok.
Majd mivel már semmi kedvem nem volt tovább maradni ebbe a kis szobába zsebre rakott kezekkel kezdtem el sétálni arra amerre a lábam csak vitt, nem érdekelt jön-e valaki szembe vagy sem, kedvem beszélgetni úgy sem volt és arckifejezésemből szerintem erre a többiek gyorsan rá is jöttek. De ahogy csak sétáltam a talajt bámulva sikeresen neki mentem valakinek.*
-Bocsánat!* Kérek elnézést majd már indulnék is tovább a fúriafűztől ha éppen az akinek neki mentem volna nem épp lány lenne ráadásul mardekáros, na ehhez most végképp nincs kedvem, de ahogy arcát figyeltem olyan dolgot pillantottam meg amit a legkevésbé sem akartam egy könnycseppet a lány szemében és bármennyire nem volt kedvem beszélgetni egy mardekárossal azért mégsem mentem tovább.*
-Valami baj van?* Érdeklődtem már egy kicsit kedvesebben mint ahogy bocsánatot kértem és vártam a választ, bár nem igazán reménykedtem abban, hogy kapok is*

~Nath~ ( Még Pitonnal való "találkám" előtt)

Nagyon tele volt a fejem mindenfélével és már a kastélyban szaladgáló elsőévesekkel sem volt kedvem kikezdeni, így gondoltam túllépek egy időre a kicsinyes gondjaimon és kiszellőztetem a fejem, hátha derűsebben fogom látni az életet. Így hát bedugtam a farmerem zsebébe a kezeimet és kisétáltam a kastély udvarára. A nap már leköszöntött, de azért halványan még tündöklött a horizont távoli, homályos menyegzőjében. Csípős, hideg levegő fújdogált s bele-belekapott a taláromba. Összébb húztam magamon, hogy ne fázzak annyira. Átkoztam is magam érte, hogy nem hoztam magammal egy meleg dzsekit, de nem hittem volna, hogy már szürkületkor is ilyen hűvös lesz. A lábaim végül a fúrifűz felé vezettek. Egy kósza gondolat erejéig úgy gondoltam, hogy átváltozok farkassá, de aztán elhessegettem a gondolatot, hiszen nem tudhattam, hogy még hány diák kószál idekint... Hirtelen bevillant egy emlék amikor Regulussal szaladgáltunk animágus alakunkban; megengedtem magamnak, hogy átérezze az érzést s egy pillanatra még azt is, hogy legurulhasson egy kósza könnycsepp az arcomon.