Madam Puddifoot Kávézója a szerelmesek számára.

§Iason§

Tudtam, hogy rossz vége lesz annak, ha most kérdezek rá. De egyszerűen tudni akartam, hogy mi az, amit nem mond el nekem. Valami bal jós sejtelem borult körénk, de Én nem figyeltem a jelekre…Tudni akartam, mindent róla, amit csak lehet, és ennek meg is lett a következménye.
Soha nem gondoltam, hogy egyszer majd mi „kincsünket” cserélünk. De amikor megcsókolt, felgyulladt bennem azaz apró kis remény szikra…Amit most szépen a darabjaira tépett. Most, hogy jobban belegondolok…Örültem volna, ha az is az enyém lehet, nem csak a szerelme…De ezzel már nem tudok mit tenni.
Egyszerűen lelöktem az arcomról a kezét, kicsit erősebben is, mint azt Én akartam. Ezt csak onnan tudtam meg, hogy bevágtam a könyököm az asztalba. De most nem érdekelt. Semmi nem érdekelt, egyszerűen csak…Csak rosszul esett, amit Iason mondott…Rá se nézve, kibontakoztam az öleléséből.
-Én…most…elmegyek…a ….-Legszívesebben elmentem volna vissza a kastélyba. Bezártam volna magam mögött az ajtót, és elküldtem volna Iason-t a fenébe…Ehelyett Én…csak annyit nyögtem ki, hogy:- Mosdóba….-Felkaptam a táskám, és célirányosan elsiettem a mosdóba. Bezártam magamra az egyik wc ajtót, lehajtottam a wc ülőkét, és rátettem a táskám. Egyszerűen csak nekidőltem az ajtónak és néztem magam elé…Néztem a nagy semmit, amit jelenleg éppen magamban éreztem. Legszívesebben, felpofoztam volna…De hát még is mit tehetnék. Iason, nem az Én tulajdonom…
Nem tudom meddig lehettem bent, de vagy 10-en jöttek be és mentek ki…Azt hiszem…ideje lesz visszasétálnom…Megfogtam a táskám, és elindultam ki. Megmostam az arcom, bár nem volt rá sok szükségem, tekintve, hogy nem sírtam…
Visszasétáltam az asztalunkhoz, és célirányosan Iason-nal szembe ültem…Csak még azt nem tudom, hogy mit mondjak. Egyáltalán mondanom kell valamit? Igen biztosan…Vettem egy nagy levegőt, és a cappuchino-ra néztem, ami az orrom előtt volt…
-Én…Izé….Nem lehet…Hogy jobban járnál…Egy hozzád hasonlóval?- Kiindulva abból, hogy velük egyszerűbb lenne a dolga, míg engem még át is kellene változtatnia, és tanítania is kellene…Vagy csak arról van szó, hogy félek, hogy utána itt hagy…Bár ebben már megerősített, hogy nem fog.
-Tudod…Nem gondoltam rá, sőt semmi olyanra nem gondoltam, hogy nekünk lesz közös jövőnk…De olyan boldog voltam, amikor megláttalak ma. És nem hittem el, hogy tényleg Te vagy az….-Vettem egy mély levegőt, és ránéztem.- Lehet, hogy egyszerűbb lenne, ha…Hozzád hasonlóval kezdenél. És nem velem.- Ökölbe szorítottam a kezem, majd kifújtam a levegőmet. –És mielőtt megkérdezed…Fáj, hogy nem az enyém „lettél”. De megtudom érteni. Elvégre, melyik vámpír akarna, egy halandóval kezdeni?-Költői kérdés volt, de igazán örültem, volna ha válaszol rá…Szinte csak értelmetlenül hadováltam neki…De az már jó pont, hogy még nem mentem el.

//Még meglesz az, amit mondtam...Csak....//

Lisa

Atyám már a kezdet kezdetén megmondta: sose vonj be az életedbe egy halandót úgy, hogy nincs meg benned a szándék, hogy magadhoz hasonlóvá tedd. Őszintén hittem, hogy meg tudom őrizni Lisaval a két lépés távolságot, miközben olyan mélységig engedek betekintést neki a titkainkba, amely már nem illendő. Nem maradt csöndben, egyszerűen nem tudott csöndben maradni, nem bírt csöndben tűrni, tudni és ismerni akart, terveket dédelgetett kettőnkről, mintha legalábbis olyanok lennénk, mint a Roxfort-i prefektusok akiknek nyilvánvalóan összekapcsolódik az életük, amíg csak olyanokká nem válnak, mint két rossz házaspár.
Őt valahogy nem akartam elveszíteni, azt akartam, hogy a világom részese legyen és mellettem maradjon amíg csak lehet.
Igazság szerint azon kaptam magam, hogy ott vagyok mellette és szorosan ölelem magamhoz miközben ő tudni akarja a bűnömet.
- Én már nem vagyok olyan kis ártatlan akinek sikerült ellopnod az első csókját. - óvatosan az arcához értem mielőtt kimondtam volna a lényegek lényegét.
- Találkoztam egy hozzám hasonló nővel és ... és neki adtam az egyetlen kincsemet amit a csók után fontosnak tartottam.
Konkrétan nem tudtam kimondani, hogy én már nem vagyok szűz vagy hogy nevezik ezt, csakis a rébuszaim segítségével motyogtam el az egészet.
Azonban nem említettem meg , hogy az a nő Katherine volt. Ami nagyon lényeges lett volna hisz akkor még csak egy diák voltam... illetve azzal a fejjel vámpír, de az mind lényegtelen.
- Gondolom jobb ha tudod mielőtt azt tervezed, hogy akár a másiknak adhatnánk bármit is.
Meg sem moccantam a helyemről, a kezem sem akart elszökni Lisa bársonyos arcától, olyan volt mintha oda ragadt volna. Bár ez nem volt így, az ítéletet vártam, hogy megvessen és megutáljon.
Ép ésszel rendelkező vámpír csakis erre várna, azonban én a Lisa rabja lettem. Mit számít a múlt ha a jelent semmiért sem adnám? A jövőt meg sem merem említeni, hisz annyiszor változhat még.

§Iason§

Nagy boci szemekkel meredtem rá, és vártam, hogy beleegyezzen abba, hogy vámpír lehessek. Olyan boldog lennék, hogy ha vámpír lehetnék. És vele maradhatnék, amíg csak szüksége van rám. Egyszerűen, közelebb bújtam hozzá, hogy érezhessem, a közelségét. Ha már a teste, olyan hideg az enyém egy kicsit felmelegítse. –Most már tudod, hogy semmi más nem tenne boldogabbá. Szeretlek! És peched van, de ezt nem fogom egykönnyen feladni!- Néztem a szemeibe, és örültem, hogy majd megteszi, amire kértem. –És mi az, hogy elveszti a puhaságát? Azért ne sérts vérig, Iason!- Fújtattam egy sort, de azért viszonoztam a csókját.
Amikor beértünk valami különöset láttam a nő szemén. Méghozzá olyat, amilyet az enyémben láttam, amikor a tükörbe néztem és Iason jutott az eszembe. Borzalom, de féltékeny lettem. Ezen meg Iason magatartása sem változtatott. De még adta is alá a lovat azzal a dögös mosolyával. Borzalom! Felsóhajtottam, majd a kérdésemre kapott válasszal egyáltalán nem voltam megelégedve.
-Ha a válasz olyan, nem akarom a szobádban hallani. Te is jól tudod miért. Vagy épp kigondolod, miért!- Néztem rá, majd abbahagytam a beszédet, mert megérkezett a pincér és letette a cappucchino-nkat. Megfogta ma csészét, majd beleittam, és felsóhajtottam. Finom,mint mindig, de valahogy most nem esik olyan jól.
Átnyúltam az asztalon, és megfogtam Iason kezét, majd kicsit magam fele kezdtem húzni, míg rá nem jött, mit szeretnék. Felsóhajtottam, majd a szememmel kértem, hogy jöjjön oda, mellém. Amikor végre megtette amire kértem, átöleltem. Nemes egyszerűséggel befészkeltem magam az ölébe, és átöleltem a nyakát, fejem pedig a vállára hajtottam.
-Mond el. Kérlek….Annyira…Csak nem lehet szörnyű…-Kérleltem, és egyszerűen csak belemarkoltam a ruhájába. Tudni akartam. És inkább itt, mintsem a szobájában, és onnan kelljen eljönnöm, ha olyan amire gondolok. De egyszerűen nem akartam semmire gondolni. Csak arra, hogy valami csekélységről van szó.

Lisa

A világ legkülönösebb teremtménye volt, akit addig csak ismertem féltem titkokat tartani előle magamban. Bár előbb utóbb ha adok a véremből úgyis rájön miféle gaztettre vetemedtem. Tekintve, hogy én már régóta kinéztem őt magamnak, csak valamiért nem nagyon akaródzott olyan galád tettet tenni mint amit ellenem is elkövettek nem akartam megtenni, a mostani ajánlat meg felettébb jól hangzott.
Csakis őt akartam érezni, a vérem meg szinte már vágyott arra, hogy egy része ott legyen benne.
- Az örökre szót csak azoknak találták ki akik majd egyszer meghalnak.Te elviselnél engem egész életeden keresztül? Akár több évig is? Miután a feleségem leszel igen, elvégre nem szeretném ha miközben én örök fiatal maradok a te arcod megváltozik, elvesztve puhaságát.
Ahogyan ezt kimondtam gondoltam érezheti, hogy ezt veheti egy igennek is, mert azért egy nemet senki sem pecsételne meg egy csókkal.
Elindultunk és sikeresen meg is érkeztünk a kávézóba. Romantikus hely, csak nem az olyan vámpírok számára mint amilyen én vagyok. Én személy szerint azonnal futva menekültem volna az ötletem kitalálása után haza.
A szobám volt az egyetlen menedékem, ahol senki és semmi nem talált volna rám.
Amikor a kis hölgy szinte olvasott a gondolataimban elmosolyodtam, mindig is szerettem az olyan helyeket ahol háttal lehetek valaminek. Lisával együtt csokis cappuccinot vettünk, valahogy nekem sem nagyon akaródzott mást venni.
- Majd ha a szobámban leszel elmondom, csak el ne felejtsem megemlíteni a dolgot. - bár azt elfelejteni aligha lehet, egy nővel voltam csak ennyit kéne kimondanom, azonban az valahogy nagyon nehéz.
A véremre meg nem hagyhatom a dolgot, abban a pillanatban elátkozná magát, hogy engedte magát befolyásolni és szerelembe esni belém.

§Iason§

Jól tudom, hogy nem szeret kimozdulni. Ki ne tudná. Elég volt csak ránézni a suliban és már megmondtad róla, hogy nem az a bulizós fajta. Persze szereti…Csak még sem annyira, mint a többiek. A legtöbb Mardekáros, buliról bulira, és csajról csajra járt. De vannak közöttük normálisak, mint például Iason. Oké, vele szemben elfogult vagyok. De akkor is. Ha az Én szobám nem elég jó neki, akkor oda kell mennem. De persze elvárom, hogy eljöjjön értem, hehe…Csak, hogy erről Ő még nem tud. De majd időben tudomást fog szerezni róla.
-Igen…Tekintve, hogy az utolsó elválásunkkor, igen nagyon megharagudtam rád, és eléggé hogy is fogalmazzak, nem kedvesen váltam el tőled.-Felsóhajtottam, majd a következő mondatára csak mosolyogni tudtam. –Már ott vagy, de nem zárlak be. Ha netalán tán elszeretnél menni…-Mosolyogtam ismét rá. Felsóhajtottam, és bár tudtam jól, hogy legszívesebben odazárnám, hogy soha senki ne érhessen hozzá ezt nem tehetem meg. Nem lehetek ennyire birtokló mániás. Legfőképpen nem vele. Annyira, nem akarok bunkó lenni. Iason megérdemli a szabadságot, bár az a kérdés, hogy egyszer hozzámennék-e másról árulkodik. Mindegy. A lényeg nem zárom be, a kaput ugyan becsukom mögötte, de természetesen nem fogom bezárni, hogy nyugodtan kimehessen, és én ezzel ezt le is zártam.
-Ha arra kérnélek, hogy változtass át, megtennéd nekem, hogy örökre veled maradhassak?- Néztem rá, nagy szemekkel, és csak remélni tudtam, hogy igent mond. Egyszer mindenféle képpen megkértem volna rá, de előtte inkább rákérdezek. És ez az előtte épp most van. Kérdésére csak bólintottam, majd elindultunk a kávézó felé. Komolyan el sem hiszem, hogy Én oda beteszem a lábam. Nem mintha lenne okom nem oda menni, tekintve, hogy épp van kivel…de akkor is.
Amikor odaértünk, beléptünk és egy csinos nő már is elénk libbent. Az egyik sarokasztalhoz vezetett minket, majd helyet foglaltunk egymással szemben. Én személy szerint rendeltem magamnak egy csokis cappucchino-t, és Iason is. Ahogy végigmértem, valami furcsa volt rajta. Áthajoltam az asztalon és tüzetesen megvizsgáltam az arcát, és mélyen szemeibe néztem.
-Mit nem mondasz el nekem?- Érdeklődtem, majd visszaültem a helyemre, és kigomboltam a kabátom. Levettem magamról és magam mellé terítve, ismét a szemeibe néztem.

Lisa

Vajon tényleg ez lenne mindenki számára az örökös boldogság? A szerelem könnyen elveszi mindenki eszét, azonban számomra ez mintha kicsikét tényleg más lenne. Csak bízni tudok abba, hogy nem csak a vére miatt gondoltam rá, hanem a csók miatt és azért amit kaptam tőle.
Szerelem és hűség kell nekem, csak ezt a kettőt szeretem, más aligha elégítene ki a véren kívül. Jól tudom mindenki számára más és más a szerelem fogalma és annak érzete. Van aki ölni is tudna érte, vagy akár csendben szenvedne úgy ahogy én. A csendben való szenvedés most úgy tűnt mintha ezer trombita szólalna meg és kürtölné szét azt, hogy Lisát szeretem.
Pontosan, bár amikor első nap megláttam a Roxfortban a Hollóhátasokkal sétálgatni és beszélni valahogy sosem képzeltem el, hogy én tényleg őt fogom választani révén, hogy Mardekáros voltam. Most semmiképpen sem nevezhetem magam annak ami nem vagyok, mert most nem volt rajtam az a kis ártatlan diák álca.
Most azonban tudom mi hiányzik nekem, nem Katherine érintése hanem az övé. Persze kinyílt a szemem és most már azt is tudom, hogy mi kellhet egy nőnek.
- Tudod, hogy nem szeretek kimozdulni a szobámból, még ilyen esettekkor sem. - reagáltam röviden a szobás témára.
- Attól féltél, hogy elutasítalak, ha a közelembe kerülsz? A harapásnak okvetlen be kellett volna gyógyulnia, emlékezni akkor is tudsz rám, ha a szívedbe zársz.
Akaratlanul ugyan, de elmosolyodtam amikor a szemembe nézet a szemeivel, magamat láttam benne, azt a Iasont akit ő is szeret.
- Neked ugyanúgy szükséged van a vérre mint nekem, gondolj csak bele minél kevesebb van a birtokodba annál közelebb állsz ahhoz a halálhoz amit megtiltottál nekem. Ha te miattam halnál meg és nem élnél tovább velem azt sosem bocsátanám meg magamnak. Egyszer te is le fogsz gyengülni miatta, tudom, milyen az. Csak tőlem nem kisadagokban vették el hanem egy hatalmasban ami csak pillanatokig tartott.
Egy percig sem elleneztem azt, hogy összepusziljon és összekulcsolja az ujjaink. Határozottan jó érzés volt vele lenni, érezni az illatát és megcsókolni ha szükségét éreztem.
- Mit szólnál ahhoz ha elmennénk Madam Puddifoot Kávézójába ami a szerelmesek számára van. Benne vagy? - reméltem, hogy nem utasít el, és hogy jó ötletnek találja azt a helyet a diákok elől.

§Iason§

Valahogy nem csodálkoztam már azon, hogy mindketten szomjaztunk a másikra. Még jobban odabújtam hozzá, bár lassan már a levegő sem fért el közöttünk, de nem érdekelt. Közel akartam lenni hozzá. Közel ahhoz, akit először megszerettem. Azon a napom, amiről eddig olyan vágyakozva álmodoztam. Az a pár másodperc, amikor az ajkaink eggyé váltak, csodálatos boldogsággal töltött el. Örültem, neki, hogy megtettem. Valahogy ha az nem lett volna, nem hiszem, hogy ide lyukadunk ki. Felsóhajtottam, majd a vállába temettem az arcom, amin levakarhatatlan mosoly csücsült.
Hatalmasra kerekedett szemekkel néztem rá, majd ismét elöntött a boldogság, és megpusziltam az arcát. –Válaszom, akkor is Igen lesz!- Néztem a szemeibe, hisz most amire a legjobban vágytam eddig az Ő. És kezdem azt hinni, illetve csak remélem, hogy ez fordítva is így van. Szeretném azt hinni, hogy Ő sem tudna nélkülem élni. Mondjuk, az hogy az iskolában mi lesz velünk…nos igazi talány számomra.
Ölelésére csak bújással válaszoltam. A fejemmel finoman megdorgáltam az arcát, majd nyomtam rá egy puszit egy újabb követett. –A szobádba? Az Én szobám nem elég jó neked?- Érdeklődtem pimasz mosollyal az arcomon, majd a füléhez hajoltam, és válaszolta tovább. –Ott leszek. Vacsora után. Az, hogy miért kapartam ki eddig csak is miattad van. –abbahagytam a pipiskedést, és átöleltem, majd a mellkasára döntöttem a fejem. –Rossz érzés volt, hogy nem vagy velem. És félem, ha a fogad nyoma eltűnik, akkor Téged is elveszítelek. Ezért kapartam mi mindahányszor…-Sóhajtottam fel, és néztem a szemébe. –Nem tudom, milyen hatással van rád. Úgy gondoltam a vérem nem különb a többinél. De látom még is csak csábít…- A kötéshez értem és finoman megnyomta a sebet. –Igyál belőlem, amikor csak szeretnél. Jól esett, hogy akkor is olyan erősen szorítottál magadhoz. –Néztem fel rá, majd megpusziltam az állát, és összekulcsoltam az ujjainkat. Mivel egyre több diák állt tőlünk nem messze, és nézte a mi kis szerelmünket, elindultam, Iason-nal az oldalamon.
-Merre menjünk?- Kérdeztem, hátha neki van ötlete. Csak minél messzebb a diákoktól és Én boldog leszek. A boszorkánynak egy csepp magánélete sem lehet már? Most komolyan….Borzalmasak ilyen téren. Ahogy sétáltunk, néha megszorítottam Iason kezét, csak hogy biztos tudjam még itt van velem, és nem hagyott magamra.

Lisa

Csak azt kaptam amire a legnagyobb szűkségem volt, úgy simult hozzám mintha egy aranyos kis fehér nyuszi lenne, akit simogathatok és ölelhetek. Törékeny volt és gyengéd, de nem ostoba. Talán csakis a sors iróniája lehet, hogy pont szőke haja van, akkor is több van benne mint én az el tudom képzelni. Egymás után vágyakoztunk, és ezt sem ő sem én nem tudtam volna letagadni. Szinte már könyörögni voltam képes azért, hogy megcsókoljuk egymást. Őt féltem bármi piszkos ügybe belehúzni. Ilyen hamar nem adná magát, sem ő sem én.
Azonban a kérdés mégis kimerészelt kívánkozni belőlem, de valahogy nem itt akartam megtenni a gyógyítást.
- Lisa... egyszer megengeded nekem, hogy rákérdezzek arra a mindent eldöntő kérdésre amikor mindkét fél számára túlcsordulnak az érzelmek és nem akarnak a másik nélkül maradni? - tulajdonképpen azt akartam kinyögni, hogy egyszer szándékomban áll majd elvenni őt és arra próbáltam apró kis utalásokat tenni, hogyha feltenném vajon igent mondana vagy sem.
Még jobban magamhoz öleltem mint aki évek óta nem látta volna hű szerelmét, bár ő lehet hűséges maradt hozzám én akkor is ki mertem kezdeni egy vámpírnővel.
- Ma este gyere a szobámba, kérlek. Egyre rosszabb a seb, sőt az már nem is látszik, csak te kaparod el folyton. Mondd miért teszed? Valahányszor meglátlak és megérzem a vér illatát szó szerint eltudnék ájulni. Tudod te milyen hatással van az rám? - óvatosan, s talán gyengéden megpróbáltam érinteni Lisa arcát. Kellemes volt őt simogatni és a karjaimban tartani, úgy tűnt tényleg erre vártam és semmi másra.

§Iason§

Igazán örültem, hogy nem rótta fel nekem, azt a kis simogatást. Nekem mondjuk mérhetetlen boldogságot jelentett. Hogy neki undort, közönyösséget, vagy akár öröm okozott nem hiszem, hogy megtudom. Pedig mennyivel jobb lenne. Akkor legalább tudnám, hogy még egyszer hozzáérhetek-e. Olyan szívesen tenném ,de mivel nem tehetem, ökölbe szorítottam a kezem, és úgy mosolyogtam rá. Nem is merek belegondolni, hogy a legtöbb diáknak, még is milyen látványt nyújthatunk. Igazán kíváncsi vagyok, mikor kap szárnyra az a pletyka, miszerint mi együtt vagyunk. Az Ő fantáziájuknak, semmi sem szab határt. Tapasztalt diákévek vannak mögöttem, még frissen élnek az emlékeimben…Mint egy vénlány komolyan. Kezdem meghazudtolni a korom.
Érdeklődve kezdtem hallgatni, hogy még is mit szeretne tőlem. Meggyógyítani? Na ne…azért jöttem le, és vártam rá annyit, hogy meggyógyítson? Komolyan ennyire madárnak néz? Felsóhajtottam, de már folytatta is. Szükségét érzi? Nos, sok minden lehet. De mivel a nyakam akarja begyógyítani, inkább arra gondolok, hogy megint inni szeretne belőlem. De ha neki Én csak erre kellek, még akkor is szívesen adom oda magam, csak lehessek arra a kis időre a karjai között. Mondjuk a megőrülni részt már nem tudnám ehhez fűzni. Az Én vérem, nem lehet olyan finom, mint például a faján belül egyéhez. Tényleg a vámpíroknak vajon milyen a vérük íze? Ajj-ajj, nem hinném, hogy ugyan arra gondolunk. Az hogy megakarna ölni fel sem merül bennem. Egy apró reménysugarat hagytam annak a képzeletszeletemnek, hogy Ő is szeret, de nem sokat.
Nagy szemekkel meredtem rá, és megrázta ma fejem. Persze, hogy nem, sőt ellenkezőleg. Iason…Ennyire nem vagyok félénk. Én szeretlek. Sajnos, ezt nem mondhatom neked ki hangosan. –Nem félek tőled. Nincs rá okom.- Néztem a szemeibe, és reméltem rájön, hogy komolyan gondolom, amit mondok. Nem adott rá okot. Amikor megfogott és magához húzott a lábaim önállósították magukat, és odalibbentek Iason lábai elé, Én pedig közelebb bújtam hozzá.
Most azt mondta, amire komolyan gondolok? Megakar csókolni? De hát miért? Azon a napom, Én neki adtam az első csókom. Nem volt az neki elég? Oké, nem mintha tudta volna, hogy azaz első csókom, de akkor is. Kicsit megmozgattam a fejem, úgy, mintha csak hozzáakarnák dörgölőzni. Igen azt is akarom, csak hát nem tehetem meg….Nagy szemekkel meredtem az övére. És alig hittem a fülemnek. Most komolyan azt mondta, amit hallani akartam. Nem hittem neki. Megcsíptem a karom, csak úgy mellékesen, hogy biztos nem-e álmodok. De nem, mivel nem ébredtem fel, ugyan ott voltam ahol lennem kellett. Ahol lenni akartam. Iason karjai között.
Megcsókolt, Én pedig, abban a pillanatban, hogy tudatosult bennem, mit tett, a karjaimat a nyaka köré fontam és viszonoztam a csókot. Annyira nem akartam elengedi az ajkait. Annyira ott akartam pihentetni rajta, csak hogy simogathassam az ajkaimmal az ajkait…De nem tehetem meg. Mert hát azért az még sem ugyan az, mintha Ő tenné. A következő mondatára pedig a fülemben dobogott a szívem. A szívem, ami csak Iason nevét dobbantotta, már azóta, amióta a Mézesfalásban megcsókoltam. De ideje lenne válaszra méltatnom. A kezeimmel beletúrtam a hajába, és a homlokom ismét a homlokának nyomtam.
-Tudod, Azóta, hogy ott a Mézesfalásban megcsókoltalak, az Én első csókom pedig rád szállt. Az pedig, hogy irigyelnének, csak és kizárólag a Te szerelmednek köszönhetem.- Egyszerűen csak odabújtam hozzá és megöleltem. –Én is Szeretlek, Iason. Annyira…Hiányoztál…-Suttogtam a végét, majd meg sem várva a válaszát, megcsókoltam.

Lisa

Piszkosul tudtam volna hazudni neki, de elég volt megérintenie az arcom máris olyan furcsa érzés fogott el. Biztos, hogy más ezt nevezné a szerelemnek? Félek, hogy igen és mindaz amit elképzeltem magamban az nem csak egy beteges képzelgés hanem tényleg az ami.
Vajon elmondjam neki? Olyan nehéz ez, biztosan nem értene meg, de akkor is ellopta az első csókomat. Ennyit biztosan megérdemelne ha már van amit nem adhatok neki. Rémes, hogy minden emlék és rossz érzés most próbál a hatalmába keríteni, de akkor sem adom fel, ha kell küzdök magam ellen.
Lassan minden egyes lehetőségem végig vettem. Ha mindent bevallok neki, fogja magát és elmegy. Bár elég volt egy kicsit is ránézni a kötés még mindig fel fel tűnt a blúz hosszú nyaka alól.
- Majd még meggondolom. - az ő mosolygós arcát látva az enyém is talán akarata ellenére de viszonozta a mosolyt, csak nem azzal a görbe vonalkával.
Tulajdonképpen olyan voltam mint egy kisgyerek karácsonykor aki a Mikulást várja, lesi hogy mikor mászik be a ház kéményén, azonban mégis elalszik. A Mikulás sem buta, ahogyan ez a pillanat sem egyezik meg a karácsonnyal. Ez sokkal sorsdöntőbb.
- Azért jöttem, hogy meggyógyítsalak, de legfőképpen azért mert... valamit el kell mondanom neked. Szükségét érzem, egy szabad pillanatom sincs miatta. Ha tovább tartom magamban ... azt hiszem meg fogok örülni tőle.
Közelebb léptem hozzá, nem mintha nem lettem volna elég közel hozzá csak... csak biztos akartam lenni abban, hogy képes leszek gyorsan visszalopni azt amit elvett tőlem.
- Lisa, mondd te félsz tőlem? - hirtelen jött ötletből elkaptam őt és óvatosan közelebb húztam magamhoz.
- Te lehetsz az egyetlen szőkeség akit képtelen vagyok egy második csók hiányában elengedni. - persze hiába érintetem össze a homlokunkat, valami egészen másra vágytam.
- Lisa... én minden percben csak rád tudok gondolni... Az ellopott első csókomra a Mézesfalásban... - kicsikét félve ugyan de megérintettem az arcát a kezemmel.
- Olyan puha és gyengéd bőröd van, biztosan megirigyelné mindenki ha tudná, hogy én ebben vesztem el örökre.
Hogy a sok szerelmes mondatnak valami lényege is legyen megcsókoltam. Igen, azt hiszem tényleg megtettem és még többet követeltem belőle.
- Szerelmes vagyok beléd Lisa. - azt hiszem szerelemtől csillogó szemekkel mondhattam ki a lényeget. Bár még volt itt valami amit okvetlen el kellett volna mondanom neki, ami hát elégé kényes téma volt a számomra.

§Iason§

Komolyan kissé paranoiás lehetek, de nagyon nem akartam, hogy más jöjjön ide, mint Ő. Ő, akit akkor még nagyon nem szerettem, de azután megkedveltem, sőt….De ennyire, nem lehetek naiv. Lássuk be semmi közünk nincs a másikhoz. Az meg, hogy neki pont Én…képtelenségnek tartom. Nem mintha ilyen kicsi lenne az önbecsülésem. Ohh nem, egyszerűen tudom, hogy neki nem én vagyok a való és kész. Felsóhajtottam, majd akaratlanul is végigsimítottam az ajkaimon, amit akkor az övéire tapasztottam. Ott a Mézesfalásban. Ha itt lenne, megkérdezném, hogy még is, mi történt a csók közben, mert valahogy nem tudom kiverni a fejemből, ahogy Őt sem. Jajj Iason, mit tettél velem? Most pedig, hogy várok valakire, szinte könyörögni tudnék, hogy Te gyere el, de mivel ezt képtelenségnek tartom…Felsóhajtottam, majd tovább olvastam. Nem nagyon jutottam túl, két soron, amikor megszólítottak. Alig hittem a fülemnek. Nagy szemekkel meredtem magam elé, és csak pislogni tudtam. Az nem lehet. Továbbra is tányérnyi nagy szemekkel meredtem előre, miközben ráemeltem a tekintetem.
Tüzetesen vizsgáltam át az arcát, és ösztönösen álltam fel, a könyvet letettem a padra a táskám mellé és értem hozzá az arcához. Csak hogy tudjam, nem valami déli báb, és nem is valami buta álom része. Megsimogattam, majd amikor rájöttem mit teszek visszahúztam a kezem, és mintha mi sem történt volna mosolyogtam rá. –Szia. Nos, legközelebb írd alá a levelet. Kérlek. Ha már úgy is olyan szépen fogalmaztál, benne, egy monogram csak nem esne nehezedre.- Öltöttem rá a nyelvem, még is mérhetetlenül boldog voltam, hogy találkozunk. És újra kettesben. Visszaültem a padra, majd elpakoltam, és körbe néztem, nem hagytam-e magam után valamit. De nem. Szerencsére. Ezután felálltam, majd felé fordultam, és ösztönösen léptem egyet hátra. Olyan közel volt hozzám. Túlon túl közel. Belenéztem a szemébe, és rámosolyogtam, nem csak az ajkaimmal, de a szememmel is.
-No és mi a terved?- Érdeklődtem, majd felötlött bennem, még egy kérdés, és akaratom ellenére is de kimondtam. –Miért hívtál el? Miért nem személyesen jöttél oda?…És miért?…Mond még is miért engem kerestél fel?- Ez kicsivel több volt, mint amit kigondoltam, de egyszerűen kikívánkozott belőlem. Egyszerűen csak abban reménykedem, hogy azt válaszolja szeret…De mivel ez nem fog bekövetkezni így…Megigazítottam a táskám, majd kérdőn néztem rá, és vártam a válaszaira.

Lisa Turpin

Sosem voltam a nagy híve a szerelemnek, vagy esetleg az ehhez köthető vágyaknak. Nem, én mindig annak a megtörhetetlen és kőszívű embernek hittem magam. Idáig. Volt olyan érzésem, hogy valamit sosem fogok tudni elfelejteni, ha azt vissza nem kapom. Jól tudom sosem volt az enyém, mégis vágyódom utána.
Életem legostobább tettét két nappal ezelőtt követtem el, amikor valami csoda folytán becsempésztem Melchiort Lisa szobájába csak azért, hogy bevigye és elrejtse valahol a levelemet. Okos kis patkány, de jó tanára van azt meg kell hagyni. Pontosan mára volt megírva a találka, bár fogalmam sincs mit fogok tenni. Megannyi elképzelésem van, mégsem tudom melyik lehet a legjobb. Legszívesebben csak odamennék hozzá és visszalopnám a csókomat. A múltat semmiképpen sem szerettem volna nagyon felidézni, elég volt az amit az óráimon kell végig regélnem a régi korok nagy embereiről.
Talán kellőképpen boldog voltam amikor végre magam mögött hagytam a Roxfortot és Roxmorts fele vettem az irányt. Úgy éreztem a mai napon semmi sem ronthatja el a kedvem, hiszen újra kettesben lehetek Lisával. Az én kis Lisámmal, a kis Hópihémmel. Khm jó nem becézgetem tovább a végén túlzásokba esem és nem csak a csókomat követelem majd vissza hanem olyat amit nem szeretnék.
Az ajkaimba haraptam amikor már messziről megéreztem az illatát, az övéhez fogható aligha akadt, kedves és bársonyos bőre meg... az valami hihetetlen.
Újra meg akarom érinteni őt, akár csak egy pillanatra, ha már többre úgysem lehet.
Minden gondolat vége csak akkor lett amikor megláttam őt, teljes alakjában. Az erőm és a bátorságom is megvolt ahhoz, hogy oda menjek hozzá és megzavarjam az olvasásban. A kellő egylépési távolság után sikerült rávennem magam arra, hogy megszólítsam az én kis könyvmolyomat.
Tudom nem sajátíthatom ki, mert még nincs semmi olyan kötelék köztünk amire ráfoghatom azt, hogy akár egy kis köze is van hozzám.
- Szia Lisa! - próbálkoztam, igen a köszönést elintéztem, a többi csak azután fog jönni. - Örülök, hogy a kedvemért eljöttél a Roxfortból. - talán lehet, hogy pont most árultam el magam, de akkor sem érdekelt. Bízom abba, hogy nem fog hinni a fülének és a szemének.

§ Iason Moorcock§

Igen érdekesen alakult az életem. Komolyan. Amikor végeztem a Roxfortban, egy kicsit nehéz volt a választás, de végül sikerült döntenem mi legyek. Tanár lettem, méghozzá Jóslástan tanár. A professzor asszony, leadta a tárgyát és nyugdíjba vonult, így átvehettem a helyét, és már is minden gondom megoldódott. A diákok javarészt ismertem és Ők is engem, ami nagyon vicces volt. Főleg, amikor Margaret-ék óráját tartottam. Egyből lesziáztuk a másikat, a többiek meg csak néztek. Jó na, nem tehetek róla. Aztán közöltem, hogy Én vagyok az új tanár, ennek némiképp örültek.
Így tehát jól telnek a napjaim. Ám azonban két napja kaptam egy levelet. Na remek, örültem is neki, főleg, hogy nem volt rajta feladó. Elolvastam és először egy gyerekviccnek gondoltam. De tévedtem, mivel egyik diákomnak sem volt ilyen kézírása. Nos, mivel a levélben egy találkát kértek, és úgy is Roxmorts-ban van dolgom csak bólintottam a levélre. Választ nem írtam, mivel nem tudom kinek küldhetném. Felvettem egy szűk farkmert, és egy ujjatlan csipkés felsőt, arra pedig, egy csipkés hosszú ujjú bolerót, csak hogy annyira ne fázzak. Csak mivel hideg volt, kénytelen voltam felvenni, egy kabátot is. A szürkét választottam, az pont illett a felsőmhöz. A kabát hosszított volt, ami leért a combom közepéig, és kétoldali gombolása volt. Sálat nem is kellett felvennem, mivel a nyak része megvolt hosszabbítva, így tökéletes takarást adott a nyakamnak. Ami amúgy be van kötve. Igen azóta sem gyógyult meg. A hajam leengedve hagytam, csak jobb oldalt feltűztem, ahogy az mindig is szokásom volt. Megfogtam a táskám, majd a pálcám jó helyre tettem, és elindultam.
Időm volt még, így beugortam a könyvesboltba, és megvettem a könyveket, amikre szükségem volt. Beletettem a táskámba, amit az igen hamar el is nyelt, és elsétáltam a szökőkútig. Leültem a padra még épp volt 10 percem, így fellapoztam az egyik könyvet, és nekiálltam olvasni.

» Madam Malkin talárszabászata