Perselus Piton lakrésze

"Lily"

Magamba roskadva ültem a kanapén és csak most tudatosult benne az amit már több mint húsz éve tudok. Ez pediglen az a tény, hogy elcsesztem az életemet. Azok akik boldognak vallják magukat azok tényleg boldogok is és nem foglalkoznak hatalmas problémákkal. Számomra ez nem eget rengető gond, hogy valakinek gyereke lesz hiszen Lily ha nem is vallja be, de boldog tőle és csak ez számít lehet én is ideges lennék ha a lányom vagy fiam bejelentené, hogy 17 évesen szülő lesz, de a tényen én sem tudnék változtatni és egy gyereknek csak örülni lehet.
-Nyugodj meg nem történt akkora tragédia, majd mindenki lenyugszik és csak arra, fogtok figyelni, hogy minden rendben legyen a babával.- ahogy kimondtam ezt a mondatot, rögtön le is sápadtam és csak abban tudtam reménykedni, hogy Lily a nagy járkálásban nem vette észre, hogy a rosszullét kerülget.
~Te jó ég milyen érzelgős lettem ezt valami idegen, ne adj isten valamelyik Potter megtudná elsüllyednék szégyenemben. Lehet le kéne gyorsan öntenem egy kis gyorsan ható mérget a torkomon az mindenen segítene.~
Üveges tekintettel meredtem magam elé és próbáltam láthatatlanná válni, még mindig csak a lépteit hallottam ahogy a szőnyegen járkál fel alá és azon küzdöttem, hogy az előző mondatomat semlegessé tegyem.
-Igazából csak akkor tudnátok megoldani a gondot, ha te és Molly is kitagadnátok őket és akkor már nem a ti felelősségetek. Szerintem James ezt fogja tenni.- Vágtam vissza magamnak ezzel a mondattal és az utolsó mondatot már szinte csak magamnak mondtam.

* Perselus szavaira csak ráztam a fejem, bár ez nem tűnt a legjobb döntésnek, mivel a gyomrom úgy kavargott, hogy az már életveszélyesnek minősíthető. A korom e percben cseppet sem érdekelt, az már viszont annál inkább, mit tegyek. Mert nem rohanhattam oda Jameshez csak úgy, hogy lenne ez a dolog és... szóval... segítened kéne! Ez képtelenség.
Nem csak a szavaimat, de a gondolataimat sem találtam, hiába kutattam mániákusan az elmém minden rejtett zugában. Nem értettem, hogy lehet ilyen kegyetlen Merlin! Miért nem adott egy kamaszútmutatót a gyerek mellé, amivel aztán eligazodhatnék? Miért? Ami pedig még jobban rémisztett az a gondolat volt, hogy mit élhetnek most át ők. Amikor én terhes lettem már boldog házasságban éltem, húsz éves voltam, nem voltak olyan problémáim, mint nekik! Volt anyagi és érzelmi hátterünk egy ilyen kaliberű döntés meghozásához, azon kívül mivel házasok voltunk Jamesszel fel sem merült a családunk megszégyenítése. Azonban eleget éltem már ahhoz a Varázsvilágban, hogy tudjam, mennyire elítélik a házasságon kívüli terhességet. Itt még mindig a szent frigy megkötése a divat, nem úgy, mint a muglik között. És divat az is, amit ott és itt is hűségnek nevezünk. Nos, én ebbe beleszaladtam, de ha már én szégyent hoztam felbomló családom nevére nem akartam Harryt is ilyen helyzetben látni! azt nem bírtam volna... épp most, mikor minden elkezdett visszatérni a rendes kerékvágásba! Ennyi csapáshoz és bajhoz Ő még nagyon fiatal. Ginny nem különben.
Csak elképzelni tudtam, milyen lehet kétségek közt vergődni, a két szék között a földre ülni. Molly haragjával szembesülni... nem, ezt jobb, ha nem is képzelem el! Így figyelmem ismét Perre irányítottam, a szavai pedig megleptek. Azt tudtam, mennyire vágyik egy saját családra, de azt álmomban sem mertem gondolni, hogy azok után, mennyit szapulta Harryt még irigy is ránk miatta! Vagy legalábbis amiatt a boldogság - és igen, olykor rizikó - miatt, amit Ő jelent nekem és a volt férjemnek. Felsóhajtottam. *
- Perselus, értékelem, hogy segíteni próbálsz, de ez most nem a legalkalmasabb pillanat. * mondtam, majd kis szünetet tartva folytattam, egy árnyalatnyit talán halkabban. *
- Egyébként én is gondoltam rá, hogy... lehetne közös gyerekünk, de... de most nem tudok erre gondolni, sajnálom. * feleltem tömören, majd felálltam és ismét járkálni kezdtem a szobában. *

-_ Lily_-

Tudtam, hogy nem fogja könnyen fogadni a hírt, de hogy ennyire kétségbe lesz esve arra nem gondoltam. Persze most érkezett el a legnehezebb helyzet is. Én adjak tanácsot Szent Potterrel kapcsolatban, ez még viccnek is rossz, de hát ez van valamivel meg kell vigasztalnom, hogy nem haragítsam még jobban magamra ami eddig sem ment olyan simán mint gondoltam volna.
-Tudom, hogy nem fogsz kötögetni és hidd el tudom, hogy mi zavar téged. Remélem megnyugtat az a tény, hogy attól hogy most nagymama leszel még nem kell öregnek érezned magadat. Pont olyan fiatal vagy mint bármikor legalábbis az én szememben.-
Lehet, hogy nem ez volt a világ legjobb együtt érző mondata, de tőlem még ez is sok. Amit pedig az előbb mondott, hogy nem most kéne megbeszélnünk a közös gyerekünk témát nagyon lelombozott. Nem mertem neki bevallani, de rosszul érintett mint6 amikor még fiatal voltam és valamiből kihagytak. Ugyan az az érzés kerített most újra hatalmába.
-Sajnálom Lily, de lehet , hogy ebben nem tudok neked segíteni. Nekem nincs gyermekem és nem tudom átérezni, hogy mit is kéne tenni ebben a helyzetben, de hidd el nagyon irigyellek emiatt téged és Jamest is.- Az utolsó mondatot már halkan mondtam és csak a lábam előtt lévő kis szegély foltot tudtam nézni a szőnyegen. Gondolataim elkalandoztak a múltba, hogy mi lett volna ha... másképp alakul minden, de sajnos nem így történt.

* A megdöbbenés lusta hullámai erőnek erejével is odanyomtak a kanapéhoz. Nem bírtam mozdulni, bár igazság szerint abban sem voltam biztos, akarok-e. Csak arra vágytam, hogy ez valami ízetlen tréfa legyen, Rita Vitrol unalmas délutánjainak egyik mellékterméke. Vagy nem is tudom. Valami más. Valami hazugság, ami csak addig él, amíg botor fejjel hiszel benne! Minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy elfelejthessem ezt az egészet... hirtelen, bár elszégyelltem magam érte, de újra a szőnyegen akartam feküdni. Akkor legalább nem voltam ennek a vészterhes és sokkoló információnak a tudatában!
De abban a pillanatban egyszerűen nem fért a fejembe semmi más csak ez a hatalmas újdonság. Megrészegültem tőle, a légzésem pillanatok alatt hol felületessé, hol pedig méllyé, szaggatottá vált. Nem akartam megijeszteni Perselust, ennek ellenére abban is biztos voltam, hogy még sosem kerültem ilyen sokk-közeli állapotba mióta anya vagyok. Ami azért elég nagy szó tekintve, hogy Harry munkásságát követve nem volt éppen unalmas tizenhét évem. De a tény, miszerint az alig nagykorú fiamnak gyereke lesz... nos, azt még Perselus sem várhatta el, hogy ezt a hírt sebtiben feldolgozzam!
Kissé megráztam a fejem, majd fél kézzel vörös tincseim közé túrtam. El sem tudtam képzelni, mi lesz ezután és hirtelen ezernyi kérdésem is akadt. Molly vajon tudja már? És Arthur? És... és James? Ő biztosan a szememre fogja vetni, hogy miért nem figyeltem a gyerekre jobban, ha már egy fedél alatt élünk - még akkor is, ha ez a fedél történetesen a Roxfort fedele! Igazság szerint magamban teljes mértékben igazat is adtam neki. Nekem kellett volna figyelnem rájuk... de hiszen egy ilyet nem szokás a kastélyban elintézni! Ha Harry és Ginny valahol máshol ejtették szerét ennek a... nos, ennek a... nem, gondolni sem mertem rá! Arra pedig pláne nem fecséreltem az energiáimat, hogy elgondolkozzak vajon hányadik hónapban járhat Weasley-ék egy szem lánya.
Perselus szavaira csak egy meggyötört pillantást vetettem rá. *
- Biztos vagy benne, hogy a közös gyerekünkről épp most kéne tárgyalnunk? * kérdeztem kissé szkeptikusan, de aztán nem volt maradásom a karjai közt. Tekintetem az övébe fúrtam és tanácstalanul néztem rá. *
- Rendben. És most szerinted mit kéne tennem? Mint anyának, mint a gyerekük nagyanyjának? Mert remélem Te sem gondoltad, hogy kilenc hónapon át kötögetni és hímezgetni fogok? * kérdeztem szinte könyörögve, a végén kis felháborodással. Nem tudtam, mi vitt rá arra, hogy Perselustól kérjek tanácsot a fiam helyzetével kapcsolatban, de úg yéreztem, azok után amit az imént mondott, átérzi a dolgokat. Ha nem is annyira, mint James fogja két szívroham között... és akkor még Sirius szóba sem került. Hát, micsoda öröm nagycsaládban élni! *

Emiatt a boszi miatt már szentimentális is lettem. Minden egyes összekapásunk után úgy várom a kibékülést. Meg persze az is közre játszik, hogy nem bírnék még egyszer a kanapén aludni. Figyelem a reakcióját és azt látom, hogy a csókunk után és a válaszom után meredten bámul maga elé. Rosszat sejtek és nem tudom, hogy mit is kéne ilyen helyzetben csinálni. Egyelőre csak abban tudtam reménykedni, hogy jól fogja viselni a kapott információt és nem lesz teljesen kiborulva.
Kissé lejjebb döntöm a fejem, hogy lássam az arcát és megpróbáljam leolvasni az arcáról, hogy mit is gondol most és, hogy rájött e, hogy épp most közöltem vele, hogy nagymama lesz.
~Pedig milyen fiatal még Lily is.~ Nem tudtam a helyzettel mit kezdeni és már alig vártam, hogy megszólaljon, viszont amikor ez megtörtént cseppet sem értelmes mondatra futotta neki.
-Persze, hogy biztos mindig is szerettem volna gyereket, csak soha nem mertem neked is mondani. Azt hiszem ma van az őszinte megnyilvánulások napja.- Merengtem el újra magamban. vártam mit szól és csak néztem ahogy a gondolatok cikáznak a fejében.
~Vajon tudja, hogy minden kint van az arcán?~ Karommal átöleltem és arcomat belefúrtam a hajába aminek még mindig ugyan olyan illata volt mint húsz éve.
-Amúgy, ha nem erre a válaszra számítottál akkor igen a fiad tényleg apa lesz.- Jelentettem ki nem kis csalódottsággal a hangomban. Csak remélni mertem, hogy nem gondol semmi örültségre arra pont elég Molly.

* Perselus szavaira először nem is figyeltem, mert már maga a feltevés is értelmetlen volt. Igen, régen valóban nem hittem volna, hogy egyszer elhagyom Jamest, őérte. Ez olyan lett volna, mintha hó esne augusztusban. A barátnőim régen viszolyogtak tőle, mert azt mondták, Perselus unalmasabb, mint az olvadó hó és ráadásul még dilis is. Én mindig megvédtem őt, mert közel állt hozzám, de ötödév után annak is örültem, ha nem került szóba. Megvédeni pedig előbb védtem volna meg Lucius Malfoyt McGalagony professzor haragjától, mint Perselust Jameséktől. Ebben - nem tagadom - az is szerepet játszhatott, hogy abban az időben kezdtünk járni, de ki tartja ezt ma már számon?
Én és tudtam, hogy a velem szemben ülő férfi is. Felsóhajtottam. Persze, hogy sosem várta el, azonban mikor a férjem - bocsánat, az ex-férjem és közte választottam az is választás volt. Abból a visszafordíthatatlan, nem túl vicces fajtából.
Mikor azt mondta, szeret, megmerevedtem egy újabb mély sóhaj közben. Ezt nem sűrűn mondta és bár tudtam, mi a helyzet, attól még néha jól esett volna, ha többször is a szájára veszi. Nem indultam ki a házasságomból, hiszen James és Per már alapjukban két igen különböző kaliberű ember voltak, de néha nem tudtam megállni, hogy össze ne hasonlítgassam őket magamban. Abban biztos voltam, hogy a házasságom könnyebb szálakon futott, mert Jamesszel nem harcoltunk örökösen. Mégsem cseréltem volna fel a Perselusszal való csatározásokat a múltamra, legalábbis akkor nem, mikor utána egy jól sikerült kibéküléssel zártunk. Neki valahogy sosem kellett mondanom, ha bántott a viselkedése, Ő mindig érezte, ha gond van. Nem ritkán a kanapén pihente ki ezt a gondot - amiért nyilván gyűlölt egyes percekben -, de a végén mindig szavak nélkül is megegyeztünk.
De most...

Amikor finoman megsimogatta az arcom beleegyezően rámosolyogtam, majd szinte automatikusan finoman megcsókoltam. Nem feledkeztem bele, éppen csak súroltam a határt. Aztán hirtelen meghallottam a rémült kérdését és a pillanat szétrobbant. Épp akkor húzódtam el, mikor kérdésre nyílt a szája, s ami azután következett az úgy a falhoz vágott, mintha megátkoztak volna.
Hirtelen dermedtem le. Szépen, lassan, aprólékosan hoztam összefüggésbe a szavait az értelemmel. Tudtam, mi mit jelent, tudtam, miről beszél. Én is voltam állapotos egyszer, évekkel ezelőtt és igazság szerint egész járatos voltam a témában... de hogy Harry és Ginny... nem, az kizárt!
Szorosan lehunytam a szemeimet, közben az ujjaimmal integettem, hogy ne beszéljen. Fel kellett dolgoznom az információt, bár az letaglózott és nehezen emésztettem meg. Nagymama leszek! De nem, erre még gondolni sem akartam, mert ez a szó eltörpült a tény mellett, hogy a fiam, aki nagymamát csinált belőlem mindössze 18 éves. Tizennyolc! A mugli világban csak ebben a korban nagykorúsították volna, és a partnere még nála is fiatalabb...
Éreztem, hogy a döbbenet belemar a tüdőmbe és le kellett ülnöm. *
- De hát... hogyan... miért... ez... ez... biztos? * ezt a frappáns mondatot úgy hoztam össze, hogy mindeközben a térdemet bámultam, fél kezem idegesen a hajamba szántott és minden vér kifutott az arcomból. Ha Molly előbb tudta meg, mint én, akkor a kisfiam, akivel Voldemort sem végzett, talán ezekben a percekben épp kileheli a lelkét... Roxfortos éveink óta ismertem Mollyt és tudtam, mit jelent számára a lánya. Most pedig az Ő lánya és az én fiam is óriási, kilenc hónapos bajban voltak... *

Az újság ami idáig a kezemben volt hangos puffanással landolt az előttem lévő asztalon. Nem is igazán mérgemben dobtam le csak talán egy kis határozottsággal amit Lily szavai váltottak ki belőlem. Néztem ahogy a falnak dől és mint egy őrült túr bele a hajába. megrémített a gondolat, hogy ezt én váltom ki belőle és inkább megpróbáltam egy kedvesebbnek tűnő arcot magamra erőltetni. Ami persze elég nehezen ment főleg az után, hogy közölte bármikor elhagyna a fia miatt. Bár mit is várhattam volna szinte mindenki így tenne ez nem újdonság.
-Tudom, hogy megváltoztál ahogy én is. Például kamaszkorodban soha nem hitted volna el, hogy pont miattam fogod elhagyni Jamest, nem igaz? -Elgondolkodtató kérdés amin magam is elcsodálkoztam.
Finoman felé fordultam és halkan mondtam neki.
-Soha nem vártam el, hogy válassz köztem és a fiad között. Mikor elhagytad a férjedet az is a te döntésed volt. Én szeretlek tiszta szívből és nem fogom ezt neked minden nap elismételni, csak gondolj arra, hogy nem vagyok egy könnyű természet és, hogy ezt a szót nem is szívesen mondom ki, de te teljesen kifordítasz önmagamból és így az évek alatt kialakított kép is rólam el lesz tiporva.- A végét cinikus mosollyal a szám szélén mondtam, de még mindig suttogva mintha attól félnék, hogy valaki meghallja.
-Tudod, hogy te vagy az egyetlen.- Közelebb mentem hozzá és megsimogattam az arcát. Szerettem kedveskedni neki és tudtam, hogy nem marad viszonzatlanul most sem. Csak arra nem számítottam, hogy az előző kijelentésemet kérdésként hallom vissza.
-Ne mond azt, hogy te nem tudod? - Hirtelen rémület futott át rajtam, hogy ezt talán nem nekem kéne közölnöm.
~Merlin most segíts és adj nekem erőt ahhoz, hogy ezt kíméletesen közöljem.~
-Tehát arról van szó, hogy a te kisfiad és Miss Weasley nagyon jóba lettek az utóbbi időben és ennek nemsokára kézzel fogható eredménye lesz.- És ezt sikerült egy levegővel elhadarnom. Megfogtam a kezét és elgondolkodva néztem magam elé miközben észre sem vettem, hogy elkezdtem hangosan gondolkodni.
-Tudod mindig szerettem volna gyereket és most már a utálat mellé már irigy is lehetek a fiadra, hogy már neki is lesz és nekem még mindig nem.- Sóhajtottam és belenéztem a világító zöld szemekbe amik épp azt mondták el nekem, hogy mindent hallott. Talán életem legkellemetlenebb helyzetébe kerültem újra bele.

* Csak álltam és vártam, hogy Perselus beszélni kezdjen. Annyira reméltem, hogy ezen minél hamarabb túllendülhetünk, bár mostanság semmin nem sikerült hamar túltennünk magunkat. Mindenen egymásnak estünk, ami a legváratlanabb pillanatokban fordult elő. Nem könnyítette meg a dolgunkat sem az én heves természetem, sem az ő maró gunyorossága. Olyanok voltunk, mint a mágnes két pólusa, egy tökéletes összeférhetetlenség két vége. Mondhatnám, paradoxont képeztünk. DE ez nem volt túl kellemes a kapcsolatunkra nézve.
A kis szónoklatát folyamatosan fehéredő arccal hallgattam, ám amikor elhallgatott elvörösödtem. Nem zavaromban, sokkal inkább tehetetlen dühömben. A hajam szinte lángolt, ahogy a halántékomat masszírozva hátat fordítottam neki. A hangom nem volt több fáradt, lélektelen suttogásnál. Már nem maradt sem kedvem, sem erőm a veszekedéshez. *
- Ezt nem hiszem el... * suttogtam, miközben a falig sétáltam, s ott fordultam meg. Így, hogy jó pár lépés elválasztott Perselustól kedvem lett volna összeomlani egy ízléses kupacba. Nem tettem, inkább csak ismét a hátamat vetettem a falnak és fél kézzel vörös fürtjeim közé túrtam, hogy ne legyen olyan melegem. A hajam a nyakamra tapadt, mintha izzadnék, bár nem volt túl meleg. Mégis úgy éreztem, mintha egy katlanban lennék. Az arcomon tekergő rózsás pír nem lohadt le, az idegesség és az értetlen düh tovább pumpálta, növelte őket.
Végül, néhány perc szünet után ismét megszólaltam, némileg kiegyensúlyozottabban. *
- A griffendéles igazságérzetemhez annyit fűznék hozzá, hogy nekem legalább van. Az is valami, nem? * vetettem egy kihívó pillantást Perselusra, majd szórakozottan ismét elindultam felé, közben ujjaimmal az eljegyzési gyűrűm hűlt helyét birizgáltam. *
- Nem értem, miért nem vagy képes elfogadni a dolgokat. Magad is láthatod, hogy hiába csinálnánk úgy a dolgokat, mint régen nem mehet, nem sikerülhet, mert az egy kamaszszerelem volt. Azóta mindketten megváltoztunk, én biztosan. A fiam az életem része, ahogyan Te is. Ezért nem szeretném, ha választás elé állítanál... mert akkor Őt választanám. * suttogtam, majd leültem a közelben álló kanapéra és a lábaimat önkéntelenül keresztbe vetettem. *
- Szeretlek, Perselus. De ha Te is szeretsz engem, akkor elfogadsz. Ezzel az egész hajcihővel együtt. * tettem hozzá, majd a karkötőmmel kezdtem babrálni. Hosszú percek teltek el, mire ismét megszólaltam. De akkor a hangomból értetlenség sütött. *
- Hogy értetted, hogy van jobb dolguk a tanulásnál? * kérdeztem élesen. *

Kedvenc fotelemben ülve a legújabb bájital folyóiratot olvastam mikor is megéreztem a jelzőbűbájokat, hogy a lakosztály előtt van valaki. Mire föleszméltem volna az illető már bent is volt. Felpillantottam és azt láttam, hogy neki dől az ajtónak, de egy perc múlva már mellettem volt. mindezt olyan gyorsasággal, hogy fel sem ocsúdhattam máris nekem szegezte a kérdés.
~Még hogy nekem mi nyomja a lelkemet? nem normális ez a boszorkány. ő sértődött meg és rohant ki nem én. Az igaz, hogy én is kint voltam azt gondolván ha még azelőtt vissza jönne mielőtt lenyugszik akkor jobb ha nem vagyok itt, de nagy bánatomra bárhová is megyek soha nem leszek egyedül mert nekem pont Grangerrel kellett össze futnom és hallgatnom a hormonzavaros kifakadásait. Úgy hogy jobbnak láttam vissza jönni a békés pince magányba. eddig a pillanatig.~
-Mit is értesz az alatt, hogy mi is nyomja az én lelkemet? Már megbocsáss, de te voltál az aki fogta magát és kirohant az ajtón. Nem tehetek róla, hogy a Griffendéles igazságérzeted nem bír elviselni. -
Vetettem oda neki és tudtam, hogy ebből már jól nem jöhetek ki. Ezek után már csak a fejmosás marad és az, hogy milyen gonosz vagyok a kis Harryvel.
-Ahelyett, hogy itt egreciroztatsz engem inkább a fiadat pátyolgatnád meg a kis barátnőjét. most nekik úgy is nagyobb gondjuk van mint a tanulás.- Mondtam kicsit sem kedvesen, de nem tudtam már elviselni, hogy minden nap napirendi ponton van a fia. Szerettem volna csak arra figyelni, hogy ott folytassuk ahol évtizedekkel ezelőtt abba hagytuk, de ő soha nem hagyta. Fárasztott a kialakult helyzet és nem is mertem arra gondolni, hogy mi lenne, ha csak ketten elköltöznénk egy olyan helyre ahol senki sem tud rólunk és mi sem tudunk róluk. még abban is benne lettem volna, hogy olyan helyre menjünk ahol nem lehet varázsolni sem, mert akkor legalább az újság sem jönne és nem tudnék semmit a semmirekellő Potterről. de erről inkább mélyen hallgattam és nem hoztam fel, mert attól tartok ebből is csak veszekedés lett volna, hogy miért is akarom kiragadni a megszokott környezetéből.
Tehát inkább zsörtölődtem magamban tovább és felvettem a védelmi álarcot. Ez mindig egyszerűbb volt mint bármi más. Ültő helyemben felnéztem rá s vártam mit reagál és, hogy mikor ül le mellém, mert így felettem állva elég félelmetes látványt nyőjtott. bár ezt magamnak nem szívesen vallottam be.

* Nem értem, mit nem lehet ezen megérteni! Perselus néha valóban olyan, mint egy hisztis kisgyerek, mintha a felfogása az átlagnál is lassabb lenne! Igen, minden esetre lassabb, ha a férjemről... bocsánat, a volt férjemről és a fiamról van szó. Ilyenkor hajlamos elfelejteni, hogy Harry nem csupán James gyereke, hanem az enyém is. Ebből pedig egyenes úton következik, hogy nem esik jól, ha úgy beszél róla, mintha valami szemtelen koszfolt lenne a cipője orrán, amit le kell sikálni. Hiába magyarázom neki a nyilvánvalót, Ő képtelen megérteni vagy akárcsak befogadni bármit is, aminek köze van Harryhez! Bár az utóbbi időben Harry sem túl befogadó irányomban, én az anyja vagyok. Sosem gondoltam, hogy egyszerű lesz fölnevelni és az, mikor tizenhét évre elszakították tőlem, pokolibb volt, mint a jogos harag, amivel mostanság kitüntetett! Akkor tudtam, hogy a nővérem és a férje nem nevelik megfelelően, most viszont biztos lehettem abban, hogy vannak barátai, akik mellette állnak. Molly és Arthur éveken át a gondját viselték, úgy ahogyan Petunia és Vernon sosem tették. Ezért nekik is hálával tartozom, mint oly sok más embernek ebben a kastélyban. Hagrid. McGalagony professzor, de még Dumbledore professzor is egyengették a fiam útját.
És nem tagadom, fáj, hogy Perselus nem tartozott ebbe a halmazba! Ő ugyan már sokszor elmagyarázta nekem azt a zavarba ejtő okot, hogy miért nem, de... én sose okokra voltam kíváncsi! Habozás nélkül segítettem volna az ő gyerekén, ha a helyzet fordítva alakult volna.
Ezen azonban most már igazán kár rágódni. Megtörtént, és kész. Nincs értelme felhánytorgatni a múltat, főleg, ha tudjuk: úgysem változtathatjuk meg. De miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie?

Nem gondoltam át a dolgot. Mikor csak úgy leléptem Perselustól nem volt konkrét tervem, hova menjek. Csak azt tudtam, hogy egy szőnyegen fekszem, miközben olyan dolgok hagyják el a száját, amikről tudni sem akarok! Hiába szalasztottam el ezzel egy tökéletes alkalmat arra, hogy együtt lehessünk, nem bántam. Megvolt rá az okom! Egyszerűen nem maradhattam ott, de gondolkodni sem akartam.
Mert mostanság, mikor gondolkodni merészelek, akkor mindig az életemen kezdek merengeni. A házasságomon, amit úgy porrá zúztam, mintha sose lett volna. Most pedig én vagyok az a bizonyos " vörös luvnya ", akit néhány roppant szerencsés diák alkalomadtán elcsíp az iskola egy-egy szegletében.
Nem szeretem a bezártságot, ezt Perselus is igazán tudhatná! Viszont a Roxfortban bujkálni a saját fiam elől nem a legjobb időtöltés. És gyűlölöm ezt az egész helyzetet! Mikor elhagytam érte a férjemet nem takaros kis házikóról álmodoztam, a nagy vagyon pedig szóba sem jött! Csak szabadságot akartam, nem pedig - mint holmi kamaszlány - félősen ingázni a folyosók mélyedései és Perselus lakosztálya között!

Sóhajtva indultam el visszafelé. Nem mentem olyan messzire, mint szerettem volna, csupán a tökéletesen néptelen keleti szárnyban sétáltam egy darabig. Jelenleg nem kellett attól félnem, hogy bárki is meglát, mivel mindenki a nagyteremben volt.
Perselus lakrészéig igyekeztem kiüríteni a gondolataimat a fejemből, nem akartam őt is megbántani, ahogy azt az utóbbi időben sok fontos személlyel megtettem.
A jól ismert ajtóhoz érve nem kopogtattam, egyszerűen csak benyitottam és mikor a bejárat döngve zárult mögöttem, hátamat a falnak vetettem és tekintetemmel végig pásztáztam a helyiséget. Sötétebbnek tűnt, mint mikor elmentem, de tudtam, reméltem, hogy Perselus nem ment el.
Nem szándékoztam a bocsánatáért esedezni, amiért félbeszakítottam a ténykedését. Én annál mindig is makacsabb voltam. Így mikor a fotelban megpillantottam őt nagyot néztem. Nem értettem, mire vár. *
- Jó. Gyerünk. Mondjad. Most éppen mi nyomja a lelkedet? * adtam meg magam végül, miközben fotel elé sétáltam és összefont karokkal megálltam fölötte. *
- Hallgatlak.

~Hát itt van! Soha nem hittem el, hogy valaha is eljöhet ez a pillanat amikor magam mellett tudhatom őt. Pedig ez már hónapokkal ez előtt megtörtént. Elhagyta a férjét miattam, és hozzám költözött. Először nem akartam hinni ebben a csodában mégis megtörtént. Az első napokban éjszaka csak néztem őt és nem voltam képes elhinni, hogy itt van velem, nekem, értem.~

Most itt ülök egyedül a kedvenc fotelemben és az első napokon gondolkodom. Nem bántam meg hiszen ezt nem lehet megbánni. Boldog vagyok ez egy olyan érzés amiben szinte soha nem volt részem. Persze azért üröm is vegyül az örömbe hiszen amint mondtam egyedül ülök itt. Megvolt az első veszekedés. Természetesen az örök konfliktus forrás miatt. A fia Harry Potter és persze a tisztelt baráti társasága amit Lily nagy is szeret én viszont nem szeretnék részese lenni annak az őrületnek ami épp körülöttük folyik. Lehet nekem kéne elmondanom neki, hogy a drága fiacskája alig tizennyolc évesen felcsinálta a Weasleyk egyetlen leányát. Még jó, hogy nem én vagyok Potter apja most nekem kéne Molly haragjával számolnom. Na igen, ha a sötét Nagyúr nem tudta megölni az idősebb Pottert akkor majd ezt Molly megteszi. Nem mintha bánnám, de ha ezt Lilynek is kifejtem akkor alhatok a kanapén. Amire nem igazán szeretnék szert tenni. Nem mentem fel vacsorázni a nagyterembe, ugyan is nem akartam veszekedni mindenki előtt és persze amilyen heves mostanában Lily mindenhol képes kifakadni, ami nem tenne jót annak, hogy a fiával már kezdjük épp elfogadható szintre hozni egymás elfogadását.

~Na persze, ha ezt azt jelenti, hogy elmegyünk egymás mellett és próbáljuk levegőnek nézni a másikat. Ami persze a bájitaltan órákon nem látszik meg hiszen amikor csak alkalma nyílik rá mindig vissza beszél. Én meg csak nyeljem le mert ha nem akkor megy anyunak panaszkodni, hogy már megint milyen gonosz voltam vele.~

Most várok, hogy Lily végre vissza jöjjön és ott folytassuk ahol abba hagytuk. Csak azt nem értem a nőkben, hogy ha már a szőnyegen fekszünk csókolózva és miegymást csinálva miért kell közben beszélgetni, és miért kell olyan témákat felhozni ami éppen nem oda való? Miért nem tudja az ilyen alkalmakkor egy kis időre elfelejteni a kis fiát. Még jó, hogy nekem nincs gyerekem, legalább nincs vele gond. Persze ő nem birta ki ma van az egyetlen olyan szabad estém amikor nem kell sem járőröznöm, sem dolgozatokat javítanom. Ma nyugodtan tudtunk, volna együtt lenni, de nem ő inkább megsértődik, felöltözik és elmegy, meg sem mondja, hova. Mióta velem van nagyon szeszélyes, soha nem volt ilyen most mégis az idegeimen táncol és házi sárkány módjára viselkedik.
Ülök a kandalló előtt és nézek magam elé ahol nem is olyan régen még önfeledten csak egymással voltuk elfoglalva most meg zsörtölődök. Kezdek szentimentálissá válni, lehet, hogy öregszem?

...